Az almának olyan ősz íze lett, meg a levegőnek is, amikor beleharaptam és most ne keressünk összefüggéseket, hogy miért jutott eszembe és miért határoztam el, hogy nem keresem majd a társaságod, mert az almának ehhez tényleg semmi köze nincsen. Nem tehet róla, csak tudod eljátszottam a gondolattal, hogy ugyanabban a tyúkszarban taposunk és végtelenül őszinték vagyunk egymással, vagyis nem, én egy éve hazudom magamnak, hogy nem tudom, hogy akarok-e veled lefeküdni, mert azt tudom, hogy te nem akarsz velem. Elmondtad már, többször is, talán százszor is. Ahogy az almát rágcsáltam ebben a borzasztó nyálas,, őszi időben, ahol az ember már csak kínjában eszik, mert az legalább boldogság. Szóval ahogy ettem ezt a falat őszt, úgy gyulladt ki a villanykörte a fejem felett. (Mekkora átkötés lenne ez egy filmben, amit mondjuk egy zöldséges támogatna, hogy már az almát és a körtét is említettem a pultról, még egy-két zöldség becsempészése és akkor meg is van a támogatói lóvé, de milyen film, könyv, vagy írás lehet az, amit egy zöldséges támogat?) Szavamat nem feledem, szóval eszembe jutott, hogy nagyon sok pasi nem akart már velem lefeküdni. Sokkal több, mint amennyi akart, de azok a férfiak, akik nem akartak velem lefeküdni; egyszerűen nem feküdtek le velem. De nem mondogatták ezt nekem. Nem fordult az elő velem, hogy jött volna szembe velem egy random pasi, aki nem akart velem lefeküdni, hogy: - Jó reggelt! Mi nem fekszünk le egymással! - Majd erre én azt válaszoltam, hogy jó reggelt! Valóban, mi nem fekszünk le egymással.
Az sem fordult elő velem soha hogy, amikor egy ágyban feküdtem egy pasival, - aki nem akart velem lefeküdni a szó másik értelmében, hiszen egy ágyban feküdt velem -, hogy hangosan mondogatta volna nekem, hogy akkor mi most nem fekszünk le egymással. Mert vagy az történt, hogy véletlenül mégis lefeküdtünk egymással, mert éppen így hozta a fordulat, az éjszaka, meg a vágyaink, vagy édesen aludtunk egész éjjel, de nem került közöttünk szóba, hogy mi most akkor éppen NEM fekszünk le egymással. Mert érthető volt, hogy nem.
De valahogy veled teljesen hadilábon állok. Nem tudom eldönteni, hogy miért fontos számodra a meg nem történő dolgok felemlegetése. Legközelebb ha találkozunk és mondjuk sétálunk a pontból b pontba, akkor azt fogod mondogatni útközben, hogy mi most éppen nem szaladunk, nem futunk, nem rohanunk, nem döcögünk, nem ügetünk, nem lófrálunk....
Én most éppen ülök, de nem mondogatom, hogy nem állok, hiszen nem állok és majd, ha felálltam se mondogatom, hogy éppen nem ülök, de talán már érthető az érthetetlen.
Van itt ez az alma, ami nem akart más lenni, mint ami. Egy könnyed őszi gyümölcs, amit azért kaptam, mert aláírtam egy petíciót, hogy legyen zebra a Kazinczy utca és a Szentkirályi utca között. Volt itt ez az alma, ami éppen csak hálaként bújt meg a zsebemben egész vasárnap és most minden jóságával csodává varázsolta ezt az amúgy is takony hétfőt itt nekem. Ez az alma csak alma akart lenni, nem mondogatta nekem, hogy ne egyél meg, hanem meglapult a zsebemben, aztán az asztalon, bedobtam a táskámba, onnan kikerült az íróasztalomra és egyszerűen megkívántam. Megkívántam, mert ismertem már kívülről és tudtam, hogy az almák milyenek, de volt bennem valami eredendő kíváncsiság, hogy vajon szeretni fogom én ezt az almát? Valóban annyira kívánom mint elsőre? El is dobhattam volna, mondván, hogy túl édes, túl savanyú, túl kásás, túl érett, túl éretlen. Indokok sem kellenek, nem ízlik, nem kívánom, csak a szemem kívánta.
De ez az alma, ez a hála alma az őszt hozta el nekem, pont olyan volt, amilyenre vágytam, amikor még nem is tudtam, hogy vágyom rá. Az íze emlékeztetett minden levélropogásra és egy teáéra is, egy sütemény is lapult valahol a rostjai között és pont elég volt, nem kívánnék belőle többet, mert most pontosan erre volt szükségem erre az almára, aminek a csutkáját most eldobtam, mert beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.
Még egy ilyen almát nem találok majd széles-e világon, de az ízére emlékezni fogok.
