elmagányosodásos

Megint nem tudok írni. Ezért nem írok már hónapok óta.  Ide se.
Ezerszer eszembe jutnak mondat foszlányok, iszonyú jó befejezések, de az egész történet nem.
Vagy nem írhatom meg. Se őszintén, se őszintétlen, sehogy. Nincs hozzá jogom.
Pedig jobb lenne megírni, akkor elmúlna, vagy helyére kerülne.
Jön valami elementáris változás, nem jó. Nincs jó érzésem.
Abszolúte nincs. El is vagyok veszve. Ezt is kommunikálom.
Nem rejtem véka alá, de nem változik semmi. Már én is nagyon nagyon unom.
Elfogytak az emberek körülem.
Elmagányosodtam.
Ezt fel kell dolgoznom.

Úgy tűnik ez hosszú idő.

Pedig társasági ember vagyok, és mégis.

Jó, hogy legalább ezt ki tudtam írni magamból.

Boldog Születésnapot Földessy ° Margit!

Az első találkozásom alkalmával  Margit letegezett és mondta, hogy én is tegezzem, mert a színházban így szokás. Dohányzott, összetéveszthetetlen Margit hangja volt és végtelenül közvetlen és természetes volt. Érdekelte én ki vagyok és mit csinálok éppen. Aztán négy éven keresztül minden péntekem és szombatom a varázslatos lett. Mintha tegnap lett volna az első találkozás,

Szerelem? #1

Onnan veszem észre
hogy fontos vagy nekem,
hogy Tőled olyasmit is elviselek,
amit mástól sohasem.

Mit szólnál, ha írnék egy verset Neked?

Állandóan te jársz a fejemben
és én gondoltban már levettem rólad a cipődet és mást is,
a gátlásaidat, hogy azt érzed nem vagy jó egy nőnek sem,
mert nekem jó vagy, nekem pont jó vagy és én jó lennék Neked,
érted keményre vasalnám az inggallérokat és
esküszöm nem hagynám szét a ruháimat,
használnám a poháralátétet
és soha nem maradna a hűtőben romlott étel,
mert biztosan lehet változni,
mert tudod minden együtt töltött percet élvezek,
csendben ülök melletted az autóban
a nap felé tartom a fejem, hogy a sugarak nyomot hagyjanak a bőrömön,
hogy mindig láthassam a ráncokat a szemed mellett, mert az azt jelenti, hogy folyton mosolyogsz, - ezt a jelenséget el kellene neveznem valaminek, például rólad, -
mert június óta hallgatom, hogy milyen nehezen felejtesz el valaki mást
és én meghalok ezektől a mosoly ráncoktól, és harcolok, viaskodok magammal,
hogy ne szeressek menthetetlenül Beléd, mert már ...

Most egész nap te jársz a fejemben,
és én gondolatban már levettem rólad a zakót és a pulóvert is,
meg az el nem mesélt történeteid álarcát,
mert kíváncsivá tettél és szomjazom, a szavaid, tudni szeretném,
hogy ki vagy Te, de csak pontosan annyira, hogy egy-egy apró dologgal
életem végéig meg tudj lepni és nem, nem azért, mert korán meghalok,
hanem mert a kezdet fogva szeretnék megöregedni.
Tudni szeretném mit gondolsz még rólam azon kívül,
hogy a nyarad ajándéka vagyok.
Alig várom, hogy felemeld a telefont és elhívj moziba,
ami aztán nem az lesz, amit eredetileg elterveztünk,
szeretnék Veled némán állni egy kiállításon aztán elszaladni onnan,
hogy ez mégsem a mi világunk, vagy elautókázni a holdig,
vagy csak megnézni, hogy nyitva van-e télen a hatlépcsős,
felmennék Veled a Gellért hegyre, mert még sosem jártam ott,
vagy üljünk már fel végre a szabadsághídra, hogy taníts meg olvasni
úgy istenigazából és síelni is, gyűlölöm, de neked hagynám, hogy megtaníts.
Taníts meg arra a nyugalomra, amit akkor is érzek melletted,
ha igazából nyugtalan vagy.

Még mindig te jársz a fejemben,
és én gondolatban már levettem rólad a nadrágod is,
mert megtaníthatnál szerelmeskedni is újra és újra,
hogy minden alkalommal mutassunk valami régit és valami újat is egymásnak,
hogy megszokhassam a reggeli szuszogásod, hogy érezzem a kezdet a hátamon,
amikor elalszom, mert szeretném, ha még sokszor kiröhögnél és szeretném, ha
eljönnél hozzánk és megnéznéd, hogy anyám mit főz ebédre és
eskü még a frankfurti autókiállítást is megnézem veled.

Csak valahogy meg kell várnom, hogy Te is észrevedd, én kellek neked...

Véletlen

Ma már annyiszor eszembe jutottál,
hogy mostantól DIREKT gondolok valaki másra!

Alma

Az almának olyan ősz íze lett, meg a levegőnek is, amikor beleharaptam és most ne keressünk összefüggéseket, hogy miért jutott eszembe és miért határoztam el, hogy nem keresem majd a társaságod, mert az almának ehhez tényleg semmi köze nincsen. Nem tehet róla, csak tudod eljátszottam a gondolattal, hogy ugyanabban a tyúkszarban taposunk és végtelenül őszinték vagyunk egymással, vagyis nem, én egy éve hazudom magamnak, hogy nem tudom, hogy akarok-e veled lefeküdni, mert azt tudom, hogy te nem akarsz velem. Elmondtad már, többször is, talán százszor is. Ahogy az almát rágcsáltam ebben a borzasztó nyálas,, őszi időben, ahol az ember már csak kínjában eszik, mert az legalább boldogság. Szóval ahogy ettem ezt a falat őszt, úgy gyulladt ki a villanykörte a fejem felett. (Mekkora átkötés lenne ez egy filmben, amit mondjuk egy zöldséges támogatna, hogy már az almát és a körtét is említettem a pultról, még egy-két zöldség becsempészése és akkor meg is van a támogatói lóvé, de milyen film, könyv, vagy írás lehet az, amit egy zöldséges támogat?) Szavamat nem feledem, szóval eszembe jutott, hogy nagyon sok pasi nem akart már velem lefeküdni. Sokkal több, mint amennyi akart, de azok a férfiak, akik nem akartak velem lefeküdni; egyszerűen nem feküdtek le velem. De nem mondogatták ezt nekem. Nem fordult az elő velem, hogy jött volna szembe velem egy random pasi, aki nem akart velem lefeküdni, hogy: - Jó reggelt! Mi nem fekszünk le egymással! - Majd erre én azt válaszoltam, hogy jó reggelt! Valóban, mi nem fekszünk le egymással.

Az sem fordult elő velem soha hogy, amikor egy ágyban feküdtem egy pasival, - aki nem akart velem lefeküdni a szó másik értelmében, hiszen egy ágyban feküdt velem -, hogy hangosan mondogatta volna nekem, hogy akkor mi most nem fekszünk le egymással. Mert vagy az történt, hogy véletlenül mégis lefeküdtünk egymással, mert éppen így hozta a fordulat, az éjszaka, meg a vágyaink, vagy édesen aludtunk egész éjjel, de nem került közöttünk szóba, hogy mi most akkor éppen NEM fekszünk le egymással. Mert érthető volt, hogy nem. 

De valahogy veled teljesen hadilábon állok. Nem tudom eldönteni, hogy miért fontos számodra a meg nem történő dolgok felemlegetése. Legközelebb ha találkozunk és mondjuk sétálunk a pontból b pontba, akkor azt fogod mondogatni útközben, hogy mi most éppen nem szaladunk, nem futunk, nem rohanunk, nem döcögünk, nem ügetünk, nem lófrálunk....

Én most éppen ülök, de nem mondogatom, hogy nem állok, hiszen nem állok és majd, ha felálltam se mondogatom, hogy éppen nem ülök, de talán már érthető az érthetetlen. 

Van itt ez az alma, ami nem akart más lenni, mint ami. Egy könnyed őszi gyümölcs, amit azért kaptam, mert aláírtam egy petíciót,  hogy legyen zebra a Kazinczy utca és a Szentkirályi utca között. Volt itt ez az alma, ami éppen csak hálaként bújt meg a zsebemben egész vasárnap és most minden jóságával csodává varázsolta ezt az amúgy is takony hétfőt itt nekem. Ez az alma csak alma akart lenni, nem mondogatta nekem, hogy ne egyél meg, hanem meglapult a zsebemben, aztán az asztalon, bedobtam a táskámba, onnan kikerült az íróasztalomra és egyszerűen megkívántam. Megkívántam, mert ismertem már kívülről és tudtam, hogy az almák milyenek, de volt bennem valami eredendő kíváncsiság, hogy vajon szeretni fogom én ezt az almát? Valóban annyira kívánom mint elsőre? El is dobhattam volna, mondván, hogy túl édes, túl savanyú, túl kásás, túl érett, túl éretlen. Indokok sem kellenek, nem ízlik, nem kívánom, csak a szemem kívánta. 

De ez az alma, ez a hála alma az őszt hozta el nekem, pont olyan volt, amilyenre vágytam, amikor még nem is tudtam, hogy vágyom rá. Az íze emlékeztetett minden levélropogásra és egy teáéra is, egy sütemény is lapult valahol a rostjai között és pont elég volt, nem kívánnék belőle többet, mert most pontosan erre volt szükségem erre az almára, aminek a csutkáját most eldobtam, mert beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. 

Még egy ilyen almát nem találok majd széles-e világon, de az ízére emlékezni fogok. 

Hair Orlai és Mohácsi alkotó módra

Volt olyan időszaka az életemnek, amikor majdnem minden héten színházban voltam. Láttam egy csomó darabot, különböző rendezéseket, egy rakat borzasztó, említésre sem méltó förmedvényt és néhány igazán szépen összerakott gyöngyszemet is. Színházmenedzsmenten Szabó István azt mesélte, hogy a darab első 10 percéből meg tudja állapítani, hogy érdemes-e végig maradni, vagy nem. Ma már kevesebbet megyek színházba (is), mint ahogy könyvet is ritkán olvasok, ez az én szegénységi bizonyítványom, de azt gondolom, hogy a színházi nézők nevelése nem csak a Nézőművészeti Kft. dolga. (Jegyzem meg, azt a darabot már háromszor láttam és nem tudom megunni, térdemet csapkodva röhögöm végig.) 

Szóval nézői nevelésre lenne szükség. Arra, hogy engedjük meg a magyar sznob, vagy sikerre és szórakozásra éhes közönségnek, aki még hajlandó kockázatot vállalni és pénzt adni egy-egy színháznak, közvetetten a színésznek azért, mert egy-két órára, az nap estére (is) elhagyja a rezervátumot és belebújik valaki más bőrébe, engedjük meg  a nézőnek, hogy felálljon és elmenjen, akár előadás közben is. Ha azt megengedjük, hogy az előadás kezdete (nem a kiírt kezdés, a valódi 7 óra hét perces kezdés), után 10 perccel, még Mr. és Mrs. Mindenhonnanelkések házaspárnak még engedjük, hogy beüljön a nézőtérre, akkor engedjük meg, hogy az időben érkezők véleményüket felvállalva elmenjenek. Igen, adjunk visszajelzést azonnal, mert  a színház ilyen műfaj (volt), hogy paradicsommal dobálták és állva éljenezték az előadásokat, uram bocsá' ne tapsoljuk vissza hetvenedszer azt a társulatot, aki nem teljesítette jól a napi varázslást. 

Szóval én örülök, ha valaki feláll és elmegy egy darabról, mert azt gondolom, hogy van véleménye és nem akar elvesztegetni az életéből 2-3 órát, ezt egymásnak is meg kell engednünk és meg is kell tapsolnunk, ott a helyszínen. Szeretem, hogy a Mohácsi testvérek olyan formabontó előadásokat tesznek a színpadra, vagy éppen a színpad mellé, amik ilyen radikális érzéseket (is) kiváltanak a közönségből. Azt hiszem Ők (is) színházra nevelnek, felnőtteket is.
Volt szerencsém egy-két darabhoz. 

Hogy ez most miről is jutott eszembe? 

Tegnap megnéztem az Orlai produkció által színpadra álmodott Hair című darabot. Őrülten izgultam, nagyon kíváncsi voltam rá. Már attól izgatott lettem, hogy a szakmai pótszék helyett a negyedik sor szélére nem érkeztek meg a nézők, így beljebb tudtunk ülni. Szóval kb mai ruhában, de azért a színes, has-kitevős, mintás-inges a hippi korszakra hajazó jelmezekben és neon testfestéssel megérkeztek a színészek. A nagyon fiatal színészek, akiket nem láttam még talán semmiben. Lábodi 'Berger' Ádám már az elején közli mindenkivel a 'Kérem kapcsolják ki' géphang után, hogy neee, nem kell kikapcsolni az okostelefont, sőt, ahogy a nézők szokták lehet nyomkodni, nyugodtan. Hashtag hair #hair, hashtag színház #színház. Sőt azt is elmondja, hogy EZ NEM A FILM, szóval aki arra vett jegyet, az kimehet, sok később csalódott nézőt megnyugtatna, ha azt is elmondaná, hogy esetleg visszafizetik a jegy árát is. (Erre ma még nincs lehetőség, de sebaj, aki nem kockáztat, nem is nyer.) Azt is elmondják, hogy ma játszanak, ma éppen ezt a darabot és ezeket a karaktereket játsszák, mert színészek és akkor ők ezt ma játsszák. Azt játsszák, hogy csak játsszák, hogy játsszák. Kicsit összekeverjük a színpadot az élettel és kicsit kiszólunk, kicsit beszólunk, hogy mi mókuskerékben vagyunk és telefont nyomkodunk és kurvára leszarjuk a másikat és nem nézünk 10 percig anyánk apánk, a gyerek szemébe. (Egyébként az őrült hosszú idő, ha visszaemlékszem, hogy egy iskolai 10 perces szünetben komplett házikat írtunk, annyi ideig szemezni...) A nézőközönség feszül. Valahogy elindul a Vízöntő, mégis csak el kell kezdeni ezt a darabot, amit én már nagyon vártam és tudtam, hogy érdekes lesz és remegek, hogy mi sül ki belőle. A vízöntő alatt füst gomolyog a színházi térben, részben az egymás után gyújtott cigiktől. A közönség kellős közepéről egy nő felszól az éppen jelenetindító Bergernek, hogy nagyon zavarja a füst és nincs-e elszívó. Nincsen. Akkor Ő most köszöni, de elmegy. A színpadról leszólnak, hogy jöjjön fel, ott nincs füst, de látják, hogy távozna, így intenek neki, hogy Csá! és megtapsolják a távozó nézőt. A 18-20. percnél járhatunk. Mindenki fulladásos halált akar halni eztán a nézőtéren és köhögnek, hörögnek. De a darab megy tovább. okosan építik a történteket a jelenetbe. Jegyzem meg, egy következő előadáson a cigizést is el lehet majd mondani, meg hogy füst lesz, menjen haza, aki nem bírja, a támogatást a produkció köszöni szépen. Ez nem az a Hair, ezt elmondták, amit Forman rendezett meg, ahol csavart egyet a dramaturgián és az nem lehet, h az eredeti darab végén akkor csak úgy meghal a Claude, hanem akkor nyírjuk ki a szerethető Bergert, tuti siker. Ez pontosan az a Hair, amit egy alkotócsoport rakott össze, magyarra ültetett dalszövegekkel és minden szereplőnek üzenete van, karaktere van és ugyanúgy tudom szeretni a táncost és ugyanúgy a zenészt a színpad fölött. 

Ütöttek a szövegek, ütött a zene, ja, hogy ÉLŐ zene, az egész hordómozgatós koreográfiát imádtam, meg azt hogy egy merő STOMP lett a társulat. Jól mozogtak az energiák. Egészen belefeledkeztem a történet történetlenségébe és az egyedi megoldásokba. 

Senki nem azt játszotta, vagy nem csak azt játszotta, ami a szerepe, így hát elfogadható volt mindenkitől minden. S hogy káromkodtak? Ne legyünk már álszentek - egyszer írtam erről egy házidogát, hogy vulgaritás a deszkákon, majd megkeresem. Nincs azzal baj, én speciel néha úgy beszélek mint egy kocsis, és te is, meg te is meg te is. Amikor Borsos 'Jeannie' Anna, aki arról beszél a színpadon, hogy az eredeti karaktereknek semmi kidolgozottsága, mert semmit nem tudunk meg a lányról a darab szerint és elmondja, hogy imád baszni és ezt hosszasan taglalja, akkor jött a közönségre a második síri csend. Hiszen, nem beszélünk erről, nem beszélünk erről nyilvánosan, mert jajj, mi lesz, de a 13 éves lányunk már csinálja, én is félredugok gondolja a nézőtéren aki igen és valami iszonyúan finomkodó szokások okán ilyenen illik megdöbbenni. Az én érces nevetésemtől zengett a nézőtér, de vállalom.

Nem beszélünk nem illik beszélni arról sem, hogy igen, nem akarjuk hogy a fekete/cigány/hajléktalan/menekült/büdös/kínai leüljön mellénk a padra, de kiírjuk facebookra, hogy milyen iszonyúan empatikusak vagyunk és egyenlőek és liberálisok és jesszusom, mi ez a színpadon, hogy niggereznek, boxosoznak, sárgáznak meg buziznak. Ezek vagyunk mi. Ezek vagytok ti. Nem ilyen színesen, nem ilyen fiatalon, nem dalolva és nem rímekben és nem csak a színpadon. Nem pont ugyanezzel a problémakörrel, de vonjunk már párhuzamot és akkor mindenki haza tud vinni magával egy-egy kis üzenetet az összes karakterből. 

Aztán az előadás alatt még négyen felálltak és elmentek és nem számoltam meg, hogy a szünetről hányan tértek vissza. 

Én maradtam, mert érdekelt és nem csalódtam, mert sok mindent adott, amit talán én sem mondtam ki még, egyszer sem, talán most kimondták helyettem, de láttam a színészeken, hogy karakterformálások és önmaguk belecsempészése is volt ez a darab. 

Láttam a szemükben, hogy elhiszik, hogy Let the sunshine, mert alkotó közegben vannak, ami a színház, ami az élet, ami egy pezsgés és akkor tud megmaradni szórakoztatónak, szemléletváltónak, üzenőfüzetnek, művészetnek, ha hagyjuk és támogatjuk, hogy szülessenek ilyen produkciók és megengedjük egymásnak, hogy végigüljünk egy ilyen darabot és ha úgy tetszik, akkor távozzunk, akár előadás közben, akár a nézőtér közepéről is. 

Örülök, hogy  ezt a szereposztást láthattam, örülök, hogy megszületett ez a produkció. Szerettem az üzenetét, amit nekem adott át, szerettem a zene és a dalok energiáit és még azt is, hogy belecsempészték az "ELTE-s csajok, hökös listán" sort valamelyik mantrába.  

Technikai észrevételek, nüansznyi apróságok, személyes megjegyzések: 

A mély dalok nem mindig állnak jól Pető 'Sheila' Katának, vagy a Vízöntőnél csúszott el valami. Jó lenne, ha sodort cigiket szívnának, apróság, de ha már, akkor még a korhűséghez is ad, mert ma is sodort cigiket szívnak inkább. Nem vettem észre, hogy Formán 'Claude' Bálint és Pető 'Sheila' Kata között olyan őrült nagy szerelem, vagy vonzalom lenne. Ez kicsit sem jött át. Az egész darabban Róbert 'Apa' Gábor és Lábodi 'Berger' Ádám és Csémy 'Woof' Balázs volt a kedvencem.

Menjetek, nézzétek meg, gondolkodjatok el és legyetek szabadok!

Életem.

Meg mondjuk itt is aludhattál volna, ha nem lennék ilyen nyúl. Vagy nem lennél szerelmes valaki másba... De csak egy alvás. Csak belekucorodtam volna a vállgödrödbe. Vagy. Nem.

Jhaaajjjj

ihletetten

Vettem miattad egy verseskötetet,
hátha benne lesznek az érzelmeim,
hátulról kezdtem olvasni,
de úgy  tűnik, ezekre az elején vannak szavak.

Tavaszi hiányoztál haiku

főztem kávét, feketét
csütörtök reggel
eddig nem volt ilyen szép

Valami véget ért.

Ma véget ért egy komoly szakasza az életemnek.
Az ELTE Karrierközpont megszűnt.
Nevében.
Kicsit arculatában, összetételében, szellemiségében is.

Azok az emberek tartják bennem a lelket,
akik mindent beletettek ennek a működtetésébe,
akik példaképeim lehettek az elmúlt időszakban,
munkában, hivatásban, emberségben, szeretetben
és segítettek fejlődésemben.

Köszönöm az elmúlt nyolc évet.
Köztetek, Veletek nőttem fel.

eszembe jutott

Ne rejtőzz el...

Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek! 

                                  Buda Ferenc

tavaszváró levél a fiatal énemről

Fiatal szerelmes voltam még.
Bizonytalan. Hogy hogyan is kell csinálni a szerelmezést?
Nagy lánggal égtem.
Addig engem úgy még soha!
Úgy, hogy viszonozva is.

Duplán

Minden találkozásunk megihlet.
Ez rémisztő.

Meg az is, hogy ilyen szavakat írok le.

Elkeserít, ha nem vagy boldog.
Annak kéne elkeserítenie, hogy én nem vagyok az.

Minden találkozásunk megihlet.
Ez rémisztő.

Csak, hogy legyen keret, mert az már művészet.

Ó - nehéz szív - adj erőt!

Tegye fel a kezét, aki nem keveredett még erkölcsi dilemmába!
Tegye fel a kezét, aki nem hazudott még magának sosem!
Tegye fel a kezét, aki nem hallgatott el információt!

Tegye fel a kezét, aki csalódott már magában...
Tegye fel a kezét, aki sosem volt türelmetlen...
Tegye fel a kezét, aki ...

 Az élet legegyszerűbb kérdéseire néha olyan nehéz felelni.
Főleg akkor, amikor az ész és a szív vitázik.
De, ha emlékeim nem csalnak,
ebben a dilemmában válik fénytelenné a tekintet,
ebben a dilemmában tűnik el a hétköznapi mosoly,
ebben a dilemmában elégszünk meg a látszat boldogsággal...

És pont ezekben a dilemmákban elég egyetlen ígéret,
vagy egyetlen jó cselekedet, amitől újra bebizonyosodik,
hogy van remény...

Aztán a körforgás meg nem áll,
míg - mint az áramütésből -
törölközőbe tekerve, gumipapuccsal
valaki nekünk nem rohan, hogy kizökkentsen az megrázásból.

Őszintén remélem, hogy tanulva
az öt évvel ezelőtt történtekből
ez velem újra nem fordul elő.