A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kritika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kritika. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. augusztus 30., vasárnap

Hair Orlai és Mohácsi alkotó módra

Volt olyan időszaka az életemnek, amikor majdnem minden héten színházban voltam. Láttam egy csomó darabot, különböző rendezéseket, egy rakat borzasztó, említésre sem méltó förmedvényt és néhány igazán szépen összerakott gyöngyszemet is. Színházmenedzsmenten Szabó István azt mesélte, hogy a darab első 10 percéből meg tudja állapítani, hogy érdemes-e végig maradni, vagy nem. Ma már kevesebbet megyek színházba (is), mint ahogy könyvet is ritkán olvasok, ez az én szegénységi bizonyítványom, de azt gondolom, hogy a színházi nézők nevelése nem csak a Nézőművészeti Kft. dolga. (Jegyzem meg, azt a darabot már háromszor láttam és nem tudom megunni, térdemet csapkodva röhögöm végig.) 
Szóval nézői nevelésre lenne szükség. Arra, hogy engedjük meg a magyar sznob, vagy sikerre és szórakozásra éhes közönségnek, aki még hajlandó kockázatot vállalni és pénzt adni egy-egy színháznak, közvetetten a színésznek azért, mert egy-két órára, az nap estére (is) elhagyja a rezervátumot és belebújik valaki más bőrébe, engedjük meg  a nézőnek, hogy felálljon és elmenjen, akár előadás közben is. Ha azt megengedjük, hogy az előadás kezdete (nem a kiírt kezdés, a valódi 7 óra hét perces kezdés), után 10 perccel, még Mr. és Mrs. Mindenhonnanelkések házaspárnak még engedjük, hogy beüljön a nézőtérre, akkor engedjük meg, hogy az időben érkezők véleményüket felvállalva elmenjenek. Igen, adjunk visszajelzést azonnal, mert  a színház ilyen műfaj (volt), hogy paradicsommal dobálták és állva éljenezték az előadásokat, uram bocsá' ne tapsoljuk vissza hetvenedszer azt a társulatot, aki nem teljesítette jól a napi varázslást. 
Szóval én örülök, ha valaki feláll és elmegy egy darabról, mert azt gondolom, hogy van véleménye és nem akar elvesztegetni az életéből 2-3 órát, ezt egymásnak is meg kell engednünk és meg is kell tapsolnunk, ott a helyszínen. Szeretem, hogy a Mohácsi testvérek olyan formabontó előadásokat tesznek a színpadra, vagy éppen a színpad mellé, amik ilyen radikális érzéseket (is) kiváltanak a közönségből. Azt hiszem Ők (is) színházra nevelnek, felnőtteket is.
Volt szerencsém egy-két darabhoz. 
Hogy ez most miről is jutott eszembe? 
Tegnap megnéztem az Orlai produkció által színpadra álmodott Hair című darabot. Őrülten izgultam, nagyon kíváncsi voltam rá. Már attól izgatott lettem, hogy a szakmai pótszék helyett a negyedik sor szélére nem érkeztek meg a nézők, így beljebb tudtunk ülni. Szóval kb mai ruhában, de azért a színes, has-kitevős, mintás-inges a hippi korszakra hajazó jelmezekben és neon testfestéssel megérkeztek a színészek. A nagyon fiatal színészek, akiket nem láttam még talán semmiben. Lábodi 'Berger' Ádám már az elején közli mindenkivel a 'Kérem kapcsolják ki' géphang után, hogy neee, nem kell kikapcsolni az okostelefont, sőt, ahogy a nézők szokták lehet nyomkodni, nyugodtan. Hashtag hair #hair, hashtag színház #színház. Sőt azt is elmondja, hogy EZ NEM A FILM, szóval aki arra vett jegyet, az kimehet, sok később csalódott nézőt megnyugtatna, ha azt is elmondaná, hogy esetleg visszafizetik a jegy árát is. (Erre ma még nincs lehetőség, de sebaj, aki nem kockáztat, nem is nyer.) Azt is elmondják, hogy ma játszanak, ma éppen ezt a darabot és ezeket a karaktereket játsszák, mert színészek és akkor ők ezt ma játsszák. Azt játsszák, hogy csak játsszák, hogy játsszák. Kicsit összekeverjük a színpadot az élettel és kicsit kiszólunk, kicsit beszólunk, hogy mi mókuskerékben vagyunk és telefont nyomkodunk és kurvára leszarjuk a másikat és nem nézünk 10 percig anyánk apánk, a gyerek szemébe. (Egyébként az őrült hosszú idő, ha visszaemlékszem, hogy egy iskolai 10 perces szünetben komplett házikat írtunk, annyi ideig szemezni...) A nézőközönség feszül. Valahogy elindul a Vízöntő, mégis csak el kell kezdeni ezt a darabot, amit én már nagyon vártam és tudtam, hogy érdekes lesz és remegek, hogy mi sül ki belőle. A vízöntő alatt füst gomolyog a színházi térben, részben az egymás után gyújtott cigiktől. A közönség kellős közepéről egy nő felszól az éppen jelenetindító Bergernek, hogy nagyon zavarja a füst és nincs-e elszívó. Nincsen. Akkor Ő most köszöni, de elmegy. A színpadról leszólnak, hogy jöjjön fel, ott nincs füst, de látják, hogy távozna, így intenek neki, hogy Csá! és megtapsolják a távozó nézőt. A 18-20. percnél járhatunk. Mindenki fulladásos halált akar halni eztán a nézőtéren és köhögnek, hörögnek. De a darab megy tovább. okosan építik a történteket a jelenetbe. Jegyzem meg, egy következő előadáson a cigizést is el lehet majd mondani, meg hogy füst lesz, menjen haza, aki nem bírja, a támogatást a produkció köszöni szépen. Ez nem az a Hair, ezt elmondták, amit Forman rendezett meg, ahol csavart egyet a dramaturgián és az nem lehet, h az eredeti darab végén akkor csak úgy meghal a Claude, hanem akkor nyírjuk ki a szerethető Bergert, tuti siker. Ez pontosan az a Hair, amit egy alkotócsoport rakott össze, magyarra ültetett dalszövegekkel és minden szereplőnek üzenete van, karaktere van és ugyanúgy tudom szeretni a táncost és ugyanúgy a zenészt a színpad fölött. 
Ütöttek a szövegek, ütött a zene, ja, hogy ÉLŐ zene, az egész hordómozgatós koreográfiát imádtam, meg azt hogy egy merő STOMP lett a társulat. Jól mozogtak az energiák. Egészen belefeledkeztem a történet történetlenségébe és az egyedi megoldásokba. 

Senki nem azt játszotta, vagy nem csak azt játszotta, ami a szerepe, így hát elfogadható volt mindenkitől minden. S hogy káromkodtak? Ne legyünk már álszentek - egyszer írtam erről egy házidogát, hogy vulgaritás a deszkákon, majd megkeresem. Nincs azzal baj, én speciel néha úgy beszélek mint egy kocsis, és te is, meg te is meg te is. Amikor Borsos 'Jeannie' Anna, aki arról beszél a színpadon, hogy az eredeti karaktereknek semmi kidolgozottsága, mert semmit nem tudunk meg a lányról a darab szerint és elmondja, hogy imád baszni és ezt hosszasan taglalja, akkor jött a közönségre a második síri csend. Hiszen, nem beszélünk erről, nem beszélünk erről nyilvánosan, mert jajj, mi lesz, de a 13 éves lányunk már csinálja, én is félredugok gondolja a nézőtéren aki igen és valami iszonyúan finomkodó szokások okán ilyenen illik megdöbbenni. Az én érces nevetésemtől zengett a nézőtér, de vállalom.

Nem beszélünk nem illik beszélni arról sem, hogy igen, nem akarjuk hogy a fekete/cigány/hajléktalan/menekült/büdös/kínai leüljön mellénk a padra, de kiírjuk facebookra, hogy milyen iszonyúan empatikusak vagyunk és egyenlőek és liberálisok és jesszusom, mi ez a színpadon, hogy niggereznek, boxosoznak, sárgáznak meg buziznak. Ezek vagyunk mi. Ezek vagytok ti. Nem ilyen színesen, nem ilyen fiatalon, nem dalolva és nem rímekben és nem csak a színpadon. Nem pont ugyanezzel a problémakörrel, de vonjunk már párhuzamot és akkor mindenki haza tud vinni magával egy-egy kis üzenetet az összes karakterből. 

Aztán az előadás alatt még négyen felálltak és elmentek és nem számoltam meg, hogy a szünetről hányan tértek vissza. 

Én maradtam, mert érdekelt és nem csalódtam, mert sok mindent adott, amit talán én sem mondtam ki még, egyszer sem, talán most kimondták helyettem, de láttam a színészeken, hogy karakterformálások és önmaguk belecsempészése is volt ez a darab. 
Láttam a szemükben, hogy elhiszik, hogy Let the sunshine, mert alkotó közegben vannak, ami a színház, ami az élet, ami egy pezsgés és akkor tud megmaradni szórakoztatónak, szemléletváltónak, üzenőfüzetnek, művészetnek, ha hagyjuk és támogatjuk, hogy szülessenek ilyen produkciók és megengedjük egymásnak, hogy végigüljünk egy ilyen darabot és ha úgy tetszik, akkor távozzunk, akár előadás közben, akár a nézőtér közepéről is. 

Örülök, hogy  ezt a szereposztást láthattam, örülök, hogy megszületett ez a produkció. Szerettem az üzenetét, amit nekem adott át, szerettem a zene és a dalok energiáit és még azt is, hogy belecsempészték az "ELTE-s csajok, hökös listán" sort valamelyik mantrába.  

Technikai észrevételek, nüansznyi apróságok, személyes megjegyzések: 
A mély dalok nem mindig állnak jól Pető 'Sheila' Katának, vagy a Vízöntőnél csúszott el valami. Jó lenne, ha sodort cigiket szívnának, apróság, de ha már, akkor még a korhűséghez is ad, mert ma is sodort cigiket szívnak inkább. Nem vettem észre, hogy Formán 'Claude' Bálint és Pető 'Sheila' Kata között olyan őrült nagy szerelem, vagy vonzalom lenne. Ez kicsit sem jött át. Az egész darabban Róbert 'Apa' Gábor és Lábodi 'Berger' Ádám és Csémy 'Woof' Balázs volt a kedvencem.

Menjetek, nézzétek meg, gondolkodjatok el és legyetek szabadok!

2011. november 8., kedd

Broirel csirke - Fajok eredete

Szkéné - önmagában is meglepő, hogy amikor a kőszínházak nézőhiánnyal és jegyeladással küzdenek, akkor a Szkéné - a BME egyetemi színpada pót-padokat (igen, padokat) hoz be, hogy nehogy a csilláron is lógjanak a nézők. /Itt csendben elmorzsolok egy könnycseppet a szünetelő és hamvaiból éledező ELTE Egyetemi színpadért.../ Nézők minden korosztályból, de az átlag életkor még így is 30.
Szóval ezen a meleg novemberi napon is kedvező a Szkéné-nevetés, mert hiszen teljesen munkaidőbarát az előadások kezdése és ígéretes a szerző/színész kombináció.
Fajok eredete. Generációm azon tagja vagyok, aki nem Kapa-Pepén nőtt fel, engem a Jancsó filmek elkerülnek, de talán már említettem, hogy későn érek (Perti szerint a szó minden értelmében). Még azt sem mondhatnám, hogy a Mucsi-Scherer nekem a Krétakörből van meg ... mert ugye engem a Krétakör akkor is elkerült, mostanra meg már nincs is. Néha el is gondolkodom, hogyan is nevezhetem magam színház közeli embernek
Egyszerűen csak szeretem a humort, a különleges humort, az öniróniát, az áthallásokat, az intertextualitást, a kabarét.
Szeretem ezt a két embert. Tehát mondhatnánk, hogy Mucsi-Scherer önmagában főnyeremény egy előadáshoz, hogy ezért lógnak a csilláron is, pót-padon is.
Azt gondolom, hogy önmagában már kevés lenne, hogy kell melléjük egy Tasnádi, kell egy olyan szerző, aki közérthetően ír, akinek a darabjai színháziak és tudunk Nála a sorok között is olvasni/hallani. Egy alak, aki még nincs ötven, de már ötvennél több színházi darabban működött, mint szerző, fordító vagy dramaturg.
Akinek az előadásain eddig sírva röhögtem. Kell egy ilyen író nekünk. Nekünk, akik szeretünk nevetni is a színházban, azoknak "akik haza akarják vinni a katarzist..."

2010. május 20., csütörtök

Nemzeti - Kraft


Olyan nehéz újat mutatni, mikor az ember már mindent látott...
Tölthetek le pornót,
BDSM,
állattal,
eszközzel,
egyedül,
sokan,
homo,
hetero...
nincs kihívás,
nincs készlethiány.
Az interneten egy kattintással megnézhetem, meghallgathatom az engem érdeklő művészeti - antiművészeti ágakat...
Előttem a világ digitalizált változata, csak 'szélessáv' kell hozzá és 'hightech'... Terpeszthetem a seggem!

Akkor miért megyek be egy sötét- meleg terembe, amiért megszámlálhatatlan lépcsőt másztam?

Akkor miért fog el az a bizsergő izgalom és szorul össze a torkom, ha a kezdetek előtti utolsó pillanatokban még valaki matat a kabátjával, csörög a cukros dobozzal és nyomkodja a telefonját... ??? Miért zsibbad a fülcimpám és akarja a orrom beszívni a készülődés, feszültség izgalom illatát?


2009. január 25., vasárnap

Csak az a piros partfis... az fáj nekem...

Az enyémet meg elolvasod a blogon. Jó. Legyen Neked igazad, mint már oly sokszor....
Üdítő volt, könnyed és volt ritmusa. Hogy kritikus lennék? Természtesen, hiszen már Jimmy is megmondta, elég pikírten, hogy felemelő hallgatni a laikus rálátásomat, ezen akkor megsértődtem, mégiscsak a Fészek Klubban mondta nem egy sör után, a tánctól izzadtan és közben kizárólag barátian átkarolt. Ma már úgy érzem tőle szokatlan módon, a maga módján dicsért, főleg miután hasznosította kritikámat. 
Szóval tiszta harmincas évek. Kiváló összjáték. Majdnem mindenkinek hiszek. Nem tudok minden poénra figyelni, mert egymást érik a gegek. Arra gondolok, hogy mennyi munka van a pontos esések, kelések, dobások, zuhanások mögött. Aztán arra, hogy még mennyi lehetne. Minden jóindulattal és tisztelettel. A rendező és a Team mennyi ötletet gyúrt egybe egy szokásos komikum kedvéért. Már az elején tudni vélhető a vég, de nem zavar, hiszen a játék érdekel az események pörgetése, eklektika, stíluskavalkád, ami előzetes ismereteim alapján jellemző a rendezőre. Az élő zene hangulatot varázsolt. Hangosan nevettem, nem hittem, hogy zavar. Meg nem is érdekelt. Tetszettek a színek, a ruha, a díszlet. A fekete, a fehér, a régi doboz, a piros bugyi, a vaj színű zakó, a szmoking zakója, ami számomra inkább felöltő, a fehér és fekete cipők. A csíkos inas ing, a csillogó női ruha, a hajdísz, a pipadohány, az elegáns harisnya.

A teríték megoldása, a varázslat, a főzés, a tűrés határait feszegető néhol gyomorforgató nyers tojás...és a fordulatok. A lebegtetett homo vonal, eléri, hogy nézőként folyamatosan mosolyora húzódjon a szám. A rendező belecsempészett mindent, ami stílus, ami ritmus, ami humor, ami zene, ami játszható, ami érthető. 

Féltem, hogy majd annyira művészi lesz, hogy elveszek a lényeg mögött, féltem, hogy nem lesz "majomfejes esernyő-poén" féltem, hogy nem tudok majd elvonatkoztatni Tőled, de el tudtam, bár néhány ordibálásban megmaradtál magadnak. 

Csak az a piros nyelű műanyag partfis ne lett volna...
Cseréljétek ki egy fa partfisra! 

A rendező előtt le a kalappal, csak így tovább...
A zenész figyelme, ritmusa, rátermettsége, szerénysége, reflexe (paraván) túl ment minden szerepén, lenyűgöző...
A színészek pontos összjátéka, mimikája, egyedi megoldásai, ritmusa szórakoztatott...

A közönség sem zavart. 
Köszönöm a meghívást és boldogsággal tölt el, hogy abban a teremben nemcsak én láttalak...
:)

2008. szeptember 28., vasárnap

Chippings

Szilánkok?
Valóban azok. Felszínre törnek, csillognak, szúrnak, sebet ejtenek aztán elmúlnak... Motelben nevetek és mégsem olyan vicces... már nem a szöveg, hanem ami mögötte van, mert mind megtörtént, csak sosem volt idegen. Visszafogottan kacagok, mert kérték és enyém a tekintet, övé meg a szín-ágy. "Te bölcsész vagy? Így túlmagyarázni a szexet..." - Azt hiszem a legjellemzőbb mondat... bár én talán sosem...a kelleténél kevesebbet beszélek róla... vagy úgy egyátalán... a kelleténél kevesebbet... NO COMMENT! ... Aztán megáll bennem a vér. "Kutya kötelességem..." Szétárad bennem a hála. Szívemre teszem a kezem és köszönöm... A'szem így hangzott a válasz, hogy nem lehetsz mindig ott, ha segíteni kell... Mindig nyilván nem, de jókor jó helyen bizonyára. Szóval mosolygok. Az üzleti úton is. Bár nem csaltam, de csalattam. Sokszor. Talán karma, talán küldetés, talán ... mégsem! Csak szex és más semmi... Rossz név... nekem csak oda nem illő, rossz szavak... Kacagok, de minden kacaj mögött valami camambert ízű emlék próbál a visszafogott mosoly mögül előugrani... FEKSZIK, NYUGSZIK! OTT MARAD! ... aztán színeváltunk. Igen. Biodíszlet. Direkt. Akartam. A Macskában jobban tetszett. A helyén, ahogy emlékeztem, ahogy számítottam, de azért maradnak bennem kérdések, nem a megértések miatt, csak a módok miatt.... Zseniális a díszlet. A zene kiváló. Hiányzik a Quimby, de nyilvánvalóan, ide nem kellett... A másodikat boncolom, az elsőt ízlelem... P.B.-után szabadon: Kopasz emberek telefonálnak a NŐK miatt Fiatal lények mozognak rajtad a NŐK miatt Öltönyösök öltönyt húznak a NŐK miatt... Akárhogy is a NŐK - férfiak miatt... mégis a relationship a lényeg... én meg nem tudom, hogy az milyen!

2008. szeptember 19., péntek

Gasztrogyalázat

Hétköznapok estéi... dögrováson vagyok... meggyógyulnék, a fuldoklástól nem alszom, reggel fel kell kelni. Nincs kedvem a szombatokhoz. Szemernyit sem. Elmúlt a varázs, de fáj. Különbenistégedkihívígy beteg. Haza is ment. Nincs fűtés. Csak a víz csobog... Nagy nehezen beállítom a televíziót, ff, pedig nem is. Recseg, zúg, ropog. - Kettő. Hal a tortán. A héten Albert Györgyi, Rába Tímea, Hajdú Péter, Dr. Torgyán József és a Fásy Ádám van terítéken. ...
FELHÁBORÍTÓ. Annyira, hogy szemmágnes. Bevallom töredelmesen, hogy néztem a műsort, amikor még délután ment, mert nem volt más dolgom... álszakdolgoztam álmunkakerestem így élettévéztem... Érdekes volt maga a sztori is, hogy hogyan csórták el az egyik csatorna ötletét és a rendező hogyan vándorolt a másikra... érdekesek voltak a celeblakások.... De az eheti rész... krákogásom miatt minden este belenézek... Eddig sem szerettem AGY-t ... de amit ebben a műsorban engednek neki...amit leadnak, hogy már az este végére beszélni sem tud és nem képes a kamerára fókuszálni, az több, mint vicces... Mivel két csatorna halássza a főzősztárokat, ezért egyre nehezebb olyan celebet találni, aki még nem főzött valamelyik adón.... elég csípősnek találom az "akik a levesbe mentek" hét ex-Barátok köztös szakácsait... izgatottan várom ...
Csak ne kelljen Albert Györgyit és az alkoholhoz fűződő különleges viszonyát figyelnem...Inkább készítsen riportot idegen nyelveken...ahhoz értett...

2008. január 31., csütörtök

Van bárka...

Hogy is mondta azt az ÍRÓM---?? Tartozom egy vallomással, dolgozzon a Valló.....

de neeeee....Ma bebizonyította nekem, hogy tudom én őt szeretni, ha akarom...

vagy nem is kell őt... Elég azt, amit csinált... mert elképesztő volt.... elképesztőőőőőőő

"Különös, hogy az ördög igazat mond! Különös, hogy az angyal csupa méreg!"

2007. november 8., csütörtök

2007. október 19., péntek

ASZTALIZENE

"A bárpult mellett a fiúk, a fiúcskák
Tudják, persze: Budán lakni világnézet,
Buda közelebb van az éghez, mint szomszédai.
Mennyei perspektíva: a bércről
Mindig lefelé pillantunk,
S ők, odaátról: fölfelé néznek, miránk.
Persze, szeretjük a síkot,
A sík nélkül semmi vagyunk.
Alászállunk portyázni, akár
Üzletelünk is az ottaniakkal.
Szeretjük a síkot, legalábbis
Módjával, távlatból: hűs panoráma!
Kipihenten fülelünk:
Ide nem hallatszik föl a lárma. "

Mennyire így is van... Budán lakni világnézet... De Buda melyik részén? Az sem mindegy. ...

2007. június 29., péntek

Szól a rádió...

Hallgatom itt ezt a Jazzyt a hatalmas tanulásom közben.

Valóban iagaza volt valakinek, aki azt mondta, hogy néha LIFT ZENE...

A múltkor meg a Hungarikumban gregoriánt játszottak...

Nem is értettem, hogy miért...

2007. május 17., csütörtök

Türüp-türürüpp

Füstös kocsmában ültünk ketten. Női buli, gondoltam, de nem. Odaültek. Morcos voltam, sajnáltam is meg nem is. Kezembe nyomnak egy fülhallgatót. - Ezt hallgasd meg! - Legyen, gondoltam, addig sem kell beszélgetni. Valami két csávó megy valahová.. Első szám. - Nagyon király! Ez Neked tetszeni fog. - Jó, akkor átírod? - Persze! ... és tényleg, már másnapra követeltem, annyira megfogott a dallam, a szöveg, a stílus. Már akkor szerettem volna azt hinni (Gimis voltam harmadik és negyedik között nyáron), hogy nagyon értek a zenéhez és mit nekem nyálas tini sz*rok, én Jazz meg rap meg régi magyar. Valóban általánosban az Animal Cannibalsszell próbáltam a Backstreet Boys és Take That meg E17 és Bad&Breakfarst ellen lázadni, meg a Kispállal.. nulla óra kettő perc meg ilyenek... Persze mire BBG-s lettem, ez kötelező is lett, már a Rock meg a Kispál, meg a Rock Táncház meg a pogók és a bő ruhák. Úgy néztem ki, mint egy pasi. Emlékszem az első pólóra, amit magam csináltam, valami kutyát vasaltam rá. Aznap mehettem először Táncházba (Ennek a táncházasdinak azóta tartó barátságokat köszönhetek - remélem magára ismer/nek az illető/k) ... El is kalandoztam rendesen. Szóval másnap bicaj és zúztam a CD-ért. Ugye azt nem lehettett csak a CSALÁDI hifin hallgatni. Így át kellett vennem kazettára, hogy megfelelő hangzással bömbölhessenek az értelmetlen nevek. Később egy-két szám szövege igazi szállóige lett. Sértegettek is vele. Az érettségire készülve csak és kizárólag ez a kazi szólt. Szinte végtelenítve. Sport szelet Kóla és néha egy-egy lopott cigi séta közben és tanulás meg M323 ezerrel. Aztán egy koncertre is eljutottam. Nem csalódtam, röhögtem-énekeltem sokat.(Akkor még fogalam sem volt mi az a karaoke, így ahol tudtam kiéltem a zeneordibálásomat) Aztán Pest. Itt lett volna a Kánaán... Egy évvel később új lemez. Meglett az is. Az utolsó számot negyvenszer kellett meghallgatnom, hogy leessen, mit is jelent. A maxin megjelent dalukat egy egész EGYETEM ordította. Himnusz lett. Aztán elszegődött bohócnak a frontember és nagyon megharagudtam rá. Nem is tudom miért, asszem azért, mert egy pasi mondta, hogy Ő nagyon megharagudott rá. Hosszú ideig nem hallgattam, csak ha mások játszoták. A minap válogattam... az új számok akadtak a lejátszóba. Baromira röhögnöm kellett. Hát hordozhatóvá tettem. Ma sétálok a Pozsonyi úton. Ordítanám, hogy "Én is esemesezem neki én is esemesezem neki én is esemesezem neki... valaki tényleg mér' nem mondja meg hogy mi ez a szám" Konstatálom magamban, hogy a régi hangzás, humoros szövegek, remek hang. Fülbemászó dallamok. "Butítani! Butítani! Butítani!" De csak harsányan vigyorgok és csapkodom a lábaimat. Nincs kedvem tanulni és betérek a Szent István Parkba szobrokat bámulni. Leesik az állam, aki a fülemben énekel ott kosarazik. Hajós ott kosarazik. Idióta rajongói megjegyzés magamban. De ku*va magas! Röhögnöm kell megint. A gyerekek a parkban meg rajtam. Három kört megyek és bámulom. Aztán elsétálok és hallgatom tovább: "türüp-türűrüpp csak ő legyen / türüp-türűrpp küldjön nekem / türüp-türűrüpp egy vallomást, / hogy engem türűrüpp, és senki mást..."
Újra rajongó lettem! - Emil.Rulez! - Zanga!Zanga!

2007. május 10., csütörtök

Döbbentő felismerések

... forog a szoba. Tudtuk is, hogy ott NEM SZABAD inni. OTT nem szabad. Főleg nem bort... Pedig milyen könnyen csúszott. Ünnepi borozás Pókkal. Nem is ez a lényeg, hanem a másnapom... Á... A döbbentő felismerés és Pacis Peti levele a ládámban, ami erőt ad...
Éljen az iwiw!
Idézem:
Te miért vagy még mindig EGYEDÜLÁLLÓ?
Kidolgoztam egy elméletet.
Minden férfi vak. Azok legalábbis, akik találkoznak veled.
Pótelmélet: Mindegyik férfi hülye, azok legalábbis, etc.
Bókoltam.
Miért írta csupa nagy betűvel az egyedült?
Kiveri a szememet.
Nem is értem. Azért válaszoltam
Tetszett a levél.

2007. február 19., hétfő

Egy kicsit megkésve. Január 21...

Azt hiszem egy éve várta. A fekete linóleum, a lámpák fényében csak Ő. Már megírta egyszer, már elképzelte százszor.. bár nem így .. közel sem.. de játszott a gondolattal. Tájékozódott, utána olvasott, emlékezett az elejtett szavakra. Titkon az eredeti PÉLDÁNYba is beleolvasott, régen…. Idegen szavak. Nincs hatásuk. Fehér papíron fekete hieroglifek. …”Tudod van egy rész – a kocsiút minden részlete az agyában van – és ott beszélek valakihez.. Téged képzellek el…” persze, azóta nem, de jó volt hinni. Azt a részt is várta. Kíváncsi volt. Mindent, napok óta, mit napok, hetek óta… majd egy éve…Kigondolta az ajándékot, valami személyesen személytelen legyen, mint az érzései. Aztán eljött a nap. Ünneplőbe öltözött és a semmi költözött a szívébe. Rettegett. Rettegett a tértől, hogy biztos, hogy ez kell a lelkének? Kell ez neki? Fázósan, zsebében a borítékolt elismeréssel dobta a földre az égő csikket. Ki akarta kapcsolni az arcokat. A várakozás valami megmagyarázhatatlan érzelem. Vannak élménnyel teli várakozások, mint mondjuk egy második randevú, vannak rettegett várakozások, mint egy orvosi vizsgálat eredményére várni. Tudta mely fa alatt született az ötlet, mely fotel öles karfája közt memorizálták az első szavakat, látta közelről a falábakat…Fekete terem. Egy felettébb fura színösszetételű függöny engedi a nézőtérre. Világos van. A zene, ami szól… megborzongatja… végigfutott a hátán a hideg. Uhh. Koporsó. Egy élő ember fekszik a koporsóban. Fehér ingben, benn fekszik egy koporsóban. Napok izgalmának nyoma sincs az arcán. Kisimult, mintha valóban meghalt volna. Összeszorult a gyomra, ahogy nézte. Nincs megfelelő viszonyban a halállal. Nem tudja hová tenni, de bizarr volt látni egy ’hitt halottat’ egy ’tudva élő’ embert a koporsóban. Tanácstalanul keres magának helyet. Már csak a szélén maradt. Nem jó. El akart bújni. Ő itt sincs, ő csak felettébb kíváncsi, ő éppen csak ezt az egyet szeretné még…

És akkor elkezdődött. Felült a koporsóban. „Éheztek már maguk?” És akkor elindult. Elkezdődött. Kean. Edmund Kean.

Aztán ahogy megszólalt, ahogy felült… „Éheztek már maguk?” Nézte az előadást. Illetve bámult ki a fején. Teljesen máshol járt az agya. Hirtelen fel sem tudta fogni a szavakat. Emlékek özöne járt a fejében. Feszengett a széken. Borzasztóan kínosan érezte magát. (Vagy stílusosan Keanosan) Aztán valahogy visszairányította a figyelmét. A mezítelenül állóra. Aki Kean volt. Kean is meg nem is. Olyan messze érezte magától, mintha egy másik században lenne. Valahol 1830 tájékán. Aztán akarva akaratlanul is párhuzamokat vont. Az életből. Nem tudta elfogulatlanul nézni. Talán nem is lehet ezt elvárni. – Elcsodálkozott. Rabul ejtette az előadás. Rabul ejtette a dinamika, a kisugárzás, a mimika, a gesztusok. Próbálta távolt tartani magától, annyira távol, hogy önmaga előtt se legyen zavaró. – Kereste az ismert részeket. Olykor-olykor szétnézett. Vajon mások is azt látják? Mások is azt láthatják, amit Ő? Nem, valószínűleg mindenki szubjektíven értékeli az előadást. (Az előadás utáni beszélgetések összetörték a szívét. Elkeserítették, bánatos lett tőlük, mintha bármi köze is lett volna hozzá… DE NEM… SEMMI KÖZE NEM VOLT EHEZ A MONODRÁMÁHOZ…Ő csak ült. Csak egy volt a sok közül. Egy káposztafej.) Közben azon gondolkodott, hogy sohasem látta ezeket a darabokat, nem látta az Othellót, a Velencei kalmárt, a Macbethet, nem látta a III. Ricárdot, a Hamletet, a Lear királyt… De azt nagyon jól tudta, hogy milyen pojácának lenni, hogy milyen az, amikor valaki bohóc, vagy bohócot csinálnak belőle, azt pontosan tudta, hogy milyen örök nevettetőnek lenni. Minidig mosolyogni, mikor szeretne kitörni a szerepből. Ezt pontosan átérezte.

Sosem képzelte Shakespeare színésznek. Nem is tudja miért. Valahogy távol gondolta Tőle Shakespeart. Lobbanékonyabbnak, szenvedélyesebbnek, hevesebbnek gondolta, mint a szenvelgő angol drámák hősei. Nem is értette miért, hiszen nem tudta, nem is tudhatta miért ne állna jól bármelyik szerep is Neki?? De egy monológ nagyon szíven találta őt. Egy monológ megragadta, ott a negyedik sor szélén olyan színházat kapott azzal az egy monológgal, amit szeretett, amit érzett, amiért az színházat imádta… amitől, amiért, s amikor képes valaki sírni, zokogni vagy önfeledten kacagni. Talán még mindig nehezebb valakit megríkatni a színpadon, mint kacajra fakasztani. Ült a székben a sor szélén, moccani sem mert. Értelmezte a szavakat és zokogott belülről. Benne volt minden, amiért, amitől annyira… - A női lábakon meg kacagott. A finomságon, „hogy lehet a falábakhoz ilyen érzékinek lenni?” …

Aztán rettegett. Hogy leesik az emeletről. Majd volt, hogy nevetett talán egyedül a teremben.

S amikor vége lett. Ahogy vége lett, még ült volna ott, még nézte volna … az életet de 46 évesen vége lett. Ült a sötétben, Aztán tapsolt, megilletődött volt. Felkapaszkodott az ülőalkalmatosságról. Beszabadult az „öltözőbe” átadta az ajándékot és hazament. A villamoson meg átgondolta az életét…

….

Ne … van amit soha ne… de még éveket… Még szerepeket… még kell… aztán újra meg újra… kétévente eljátszani és … soha NE … soha ne… Csak a koporsóba ne… Kean se… igazán nem feküdt bele… Tovább él 1833 óta él… Alkotott maradandót. Egyedit. Azóta is úgy emlegetik, hogy a 19. század angol színészóriása, aki bejárta Amerikát…

Csak a csillogást…

Nem tudom, még mindig nem tudom definiálni az előadást megfelelően…. Hatást váltott ki, mindenkin… bármi is volt létrejöttének a célja, több okból is elismerést érdemel. Nagy falat. Nagy falat. A korszak kellékei a helyén vannak (a fura mintás függöny és vadítóan piros törölköző talán túlzás&hellip, a zene remek. Látszik a kidolgozás, a pontosság a színház szeretete.

Egyedi a stúdió történetében. Egyedi az Ő életükben. Remek tananyag, hisz Thália papjainak is holtig kell tanulniuk.

Engem meggyőzött a tehetségről … a szándékról, az akarásról… Látszott, hogy élvezték… Ez is fontos.

„És valóban vannak részek amikhez még, remélem tíz év

múlva is kicsi leszek és még össze kell érnie és dolgozni

kell vele qrva sokat... de színházat csináltunk és azt is

láttatok és öröm volt nektek IS játszani....”

Én meg köszönöm, hogy játszottatok a gondolattal, hogy alkottok valamit, amit aztán megmutattok…köszönöm, hogy játszottál. Játszanod kell… DE VIGYÁZZ, mert ugye: „Az én fajtám nem hízik meg…Bennünk minden hamuvá ég” … hogy ne égjen hamuvá, csak izzon, erősen, sokáig …

„… hagyd, hogy önsúlyán érvényesüljön mindkettő!” E.K.

„(&hellip Nem ugyanaz az étel táplálja, nem ugyanaz a fegyver sebzi, nem ugyanaz a betegség rágja, nem ugyanaz a gyógyszer kúrálja, nem ugyanaz a nyár és tél hűti és hevíti, mint a keresztényt? Ha megszúrtok nem vérzünk-e? Ha megmérgeztek, nem halunk-e meg? És ha megaláztok, ne álljunk-e bosszút? Ha olyanok vagyunk mindenben, mint ti, ebben sem fogunk elütni. (&hellip”

„Ha belőled egyszer mondjuk kritikus lesz pontosan

olyan hazug, büszke g*ci leszel, mint amilyen én a

színpadon! (&hellipAz isten mentsen az ilyen kritikusoktól...

(&hellipNem csak hogy tudálékos, de még irigy is…”

Irigy… bizony az… mindenkire akiben egy csöppnyi tehetség is van és én azt észlelem és elhiszem, amit a színpadon művel… VAGYTOK ÍGY EGY PÁRAN!

" Gondolják hogy ezek után fikarcnyit is érdekel a

közizlés, vagy a közvélemény? Szarok rá! "

Köszönöm!

U.i.: Kíváncsi vagyok arra a bizonyos 20% igazamra...! ? !

Múlt