Volt olyan időszaka az életemnek, amikor majdnem minden héten színházban voltam. Láttam egy csomó darabot, különböző rendezéseket, egy rakat borzasztó, említésre sem méltó förmedvényt és néhány igazán szépen összerakott gyöngyszemet is. Színházmenedzsmenten Szabó István azt mesélte, hogy a darab első 10 percéből meg tudja állapítani, hogy érdemes-e végig maradni, vagy nem. Ma már kevesebbet megyek színházba (is), mint ahogy könyvet is ritkán olvasok, ez az én szegénységi bizonyítványom, de azt gondolom, hogy a színházi nézők nevelése nem csak a Nézőművészeti Kft. dolga. (Jegyzem meg, azt a darabot már háromszor láttam és nem tudom megunni, térdemet csapkodva röhögöm végig.)
Szóval nézői nevelésre lenne szükség. Arra, hogy engedjük meg a magyar sznob, vagy sikerre és szórakozásra éhes közönségnek, aki még hajlandó kockázatot vállalni és pénzt adni egy-egy színháznak, közvetetten a színésznek azért, mert egy-két órára, az nap estére (is) elhagyja a rezervátumot és belebújik valaki más bőrébe, engedjük meg a nézőnek, hogy felálljon és elmenjen, akár előadás közben is. Ha azt megengedjük, hogy az előadás kezdete (nem a kiírt kezdés, a valódi 7 óra hét perces kezdés), után 10 perccel, még Mr. és Mrs. Mindenhonnanelkések házaspárnak még engedjük, hogy beüljön a nézőtérre, akkor engedjük meg, hogy az időben érkezők véleményüket felvállalva elmenjenek. Igen, adjunk visszajelzést azonnal, mert a színház ilyen műfaj (volt), hogy paradicsommal dobálták és állva éljenezték az előadásokat, uram bocsá' ne tapsoljuk vissza hetvenedszer azt a társulatot, aki nem teljesítette jól a napi varázslást.
Szóval én örülök, ha valaki feláll és elmegy egy darabról, mert azt gondolom, hogy van véleménye és nem akar elvesztegetni az életéből 2-3 órát, ezt egymásnak is meg kell engednünk és meg is kell tapsolnunk, ott a helyszínen. Szeretem, hogy a Mohácsi testvérek olyan formabontó előadásokat tesznek a színpadra, vagy éppen a színpad mellé, amik ilyen radikális érzéseket (is) kiváltanak a közönségből. Azt hiszem Ők (is) színházra nevelnek, felnőtteket is.
Volt szerencsém egy-két darabhoz.
Volt szerencsém egy-két darabhoz.
Hogy ez most miről is jutott eszembe?
Tegnap megnéztem az Orlai produkció által színpadra álmodott Hair című darabot. Őrülten izgultam, nagyon kíváncsi voltam rá. Már attól izgatott lettem, hogy a szakmai pótszék helyett a negyedik sor szélére nem érkeztek meg a nézők, így beljebb tudtunk ülni. Szóval kb mai ruhában, de azért a színes, has-kitevős, mintás-inges a hippi korszakra hajazó jelmezekben és neon testfestéssel megérkeztek a színészek. A nagyon fiatal színészek, akiket nem láttam még talán semmiben. Lábodi 'Berger' Ádám már az elején közli mindenkivel a 'Kérem kapcsolják ki' géphang után, hogy neee, nem kell kikapcsolni az okostelefont, sőt, ahogy a nézők szokták lehet nyomkodni, nyugodtan. Hashtag hair #hair, hashtag színház #színház. Sőt azt is elmondja, hogy EZ NEM A FILM, szóval aki arra vett jegyet, az kimehet, sok később csalódott nézőt megnyugtatna, ha azt is elmondaná, hogy esetleg visszafizetik a jegy árát is. (Erre ma még nincs lehetőség, de sebaj, aki nem kockáztat, nem is nyer.) Azt is elmondják, hogy ma játszanak, ma éppen ezt a darabot és ezeket a karaktereket játsszák, mert színészek és akkor ők ezt ma játsszák. Azt játsszák, hogy csak játsszák, hogy játsszák. Kicsit összekeverjük a színpadot az élettel és kicsit kiszólunk, kicsit beszólunk, hogy mi mókuskerékben vagyunk és telefont nyomkodunk és kurvára leszarjuk a másikat és nem nézünk 10 percig anyánk apánk, a gyerek szemébe. (Egyébként az őrült hosszú idő, ha visszaemlékszem, hogy egy iskolai 10 perces szünetben komplett házikat írtunk, annyi ideig szemezni...) A nézőközönség feszül. Valahogy elindul a Vízöntő, mégis csak el kell kezdeni ezt a darabot, amit én már nagyon vártam és tudtam, hogy érdekes lesz és remegek, hogy mi sül ki belőle. A vízöntő alatt füst gomolyog a színházi térben, részben az egymás után gyújtott cigiktől. A közönség kellős közepéről egy nő felszól az éppen jelenetindító Bergernek, hogy nagyon zavarja a füst és nincs-e elszívó. Nincsen. Akkor Ő most köszöni, de elmegy. A színpadról leszólnak, hogy jöjjön fel, ott nincs füst, de látják, hogy távozna, így intenek neki, hogy Csá! és megtapsolják a távozó nézőt. A 18-20. percnél járhatunk. Mindenki fulladásos halált akar halni eztán a nézőtéren és köhögnek, hörögnek. De a darab megy tovább. okosan építik a történteket a jelenetbe. Jegyzem meg, egy következő előadáson a cigizést is el lehet majd mondani, meg hogy füst lesz, menjen haza, aki nem bírja, a támogatást a produkció köszöni szépen. Ez nem az a Hair, ezt elmondták, amit Forman rendezett meg, ahol csavart egyet a dramaturgián és az nem lehet, h az eredeti darab végén akkor csak úgy meghal a Claude, hanem akkor nyírjuk ki a szerethető Bergert, tuti siker. Ez pontosan az a Hair, amit egy alkotócsoport rakott össze, magyarra ültetett dalszövegekkel és minden szereplőnek üzenete van, karaktere van és ugyanúgy tudom szeretni a táncost és ugyanúgy a zenészt a színpad fölött.
Ütöttek a szövegek, ütött a zene, ja, hogy ÉLŐ zene, az egész hordómozgatós koreográfiát imádtam, meg azt hogy egy merő STOMP lett a társulat. Jól mozogtak az energiák. Egészen belefeledkeztem a történet történetlenségébe és az egyedi megoldásokba.
Senki nem azt játszotta, vagy nem csak azt játszotta, ami a szerepe, így hát elfogadható volt mindenkitől minden. S hogy káromkodtak? Ne legyünk már álszentek - egyszer írtam erről egy házidogát, hogy vulgaritás a deszkákon, majd megkeresem. Nincs azzal baj, én speciel néha úgy beszélek mint egy kocsis, és te is, meg te is meg te is. Amikor Borsos 'Jeannie' Anna, aki arról beszél a színpadon, hogy az eredeti karaktereknek semmi kidolgozottsága, mert semmit nem tudunk meg a lányról a darab szerint és elmondja, hogy imád baszni és ezt hosszasan taglalja, akkor jött a közönségre a második síri csend. Hiszen, nem beszélünk erről, nem beszélünk erről nyilvánosan, mert jajj, mi lesz, de a 13 éves lányunk már csinálja, én is félredugok gondolja a nézőtéren aki igen és valami iszonyúan finomkodó szokások okán ilyenen illik megdöbbenni. Az én érces nevetésemtől zengett a nézőtér, de vállalom.
Nem beszélünk nem illik beszélni arról sem, hogy igen, nem akarjuk hogy a fekete/cigány/hajléktalan/menekült/büdös/kínai leüljön mellénk a padra, de kiírjuk facebookra, hogy milyen iszonyúan empatikusak vagyunk és egyenlőek és liberálisok és jesszusom, mi ez a színpadon, hogy niggereznek, boxosoznak, sárgáznak meg buziznak. Ezek vagyunk mi. Ezek vagytok ti. Nem ilyen színesen, nem ilyen fiatalon, nem dalolva és nem rímekben és nem csak a színpadon. Nem pont ugyanezzel a problémakörrel, de vonjunk már párhuzamot és akkor mindenki haza tud vinni magával egy-egy kis üzenetet az összes karakterből.
Aztán az előadás alatt még négyen felálltak és elmentek és nem számoltam meg, hogy a szünetről hányan tértek vissza.
Én maradtam, mert érdekelt és nem csalódtam, mert sok mindent adott, amit talán én sem mondtam ki még, egyszer sem, talán most kimondták helyettem, de láttam a színészeken, hogy karakterformálások és önmaguk belecsempészése is volt ez a darab.
Láttam a szemükben, hogy elhiszik, hogy Let the sunshine, mert alkotó közegben vannak, ami a színház, ami az élet, ami egy pezsgés és akkor tud megmaradni szórakoztatónak, szemléletváltónak, üzenőfüzetnek, művészetnek, ha hagyjuk és támogatjuk, hogy szülessenek ilyen produkciók és megengedjük egymásnak, hogy végigüljünk egy ilyen darabot és ha úgy tetszik, akkor távozzunk, akár előadás közben, akár a nézőtér közepéről is.
Örülök, hogy ezt a szereposztást láthattam, örülök, hogy megszületett ez a produkció. Szerettem az üzenetét, amit nekem adott át, szerettem a zene és a dalok energiáit és még azt is, hogy belecsempészték az "ELTE-s csajok, hökös listán" sort valamelyik mantrába.
Technikai észrevételek, nüansznyi apróságok, személyes megjegyzések:
A mély dalok nem mindig állnak jól Pető 'Sheila' Katának, vagy a Vízöntőnél csúszott el valami. Jó lenne, ha sodort cigiket szívnának, apróság, de ha már, akkor még a korhűséghez is ad, mert ma is sodort cigiket szívnak inkább. Nem vettem észre, hogy Formán 'Claude' Bálint és Pető 'Sheila' Kata között olyan őrült nagy szerelem, vagy vonzalom lenne. Ez kicsit sem jött át. Az egész darabban Róbert 'Apa' Gábor és Lábodi 'Berger' Ádám és Csémy 'Woof' Balázs volt a kedvencem.
Menjetek, nézzétek meg, gondolkodjatok el és legyetek szabadok!
, a zene remek. Látszik a kidolgozás, a pontosság a színház szeretete.