Ki érti ezt?

Mi lehet az ok, amiért ennyit álmodok Veled? Messze is vagy, nem is fájsz már, boldog is vagy, nem Te vagy az utolsó és aljas, szemtelen, szemét módon könnyed pimaszságoddal belemászol az álmaimba olyan nevetségesen együgyű történetekkel és feladatokkal, amit igazán nehéz lenne bárkinek megmagyarázni.

Alkoholmentes sörök

-Sajnálom

-Dehogy sajnálod, ha sajnálnád, akkor nem hagytál volna el minket!

-Nem titeket hagytalak el, hanem magamat kerestem, ehhez el kellett mennem! Hiányzol.

- Két éve. Két éve és most jutott eszedbe, hogy hiányzom? Elhagyott a ribanc?

Hátradőlt a széken és körbenézett a kávézóban, és kifújta a cigaretta füstjét. Mintha nem is érdekelné a válasz, pedig majd meghalt a kíváncsiságtól. Az apja kevergette a kávét, lassan, hogy legyen mivel foglalkoznia. Pedig keserűen itta. Nem volt értelme kevergetni sem, régen kihűlt. Hangsúlytalanul mondta:

- Azzal semmire sem mész, hogy sértegetsz. Nem hagyott el.

- Kár. Tudod Te min mentünk keresztül? Tudod, hogy én lettem a család feje? Tudod, hogy minden feladat a nyakamba szakadt, hogy fel kellett nőnöm, mikor én is inkább magamat kerestem volna legszívesebben. – előrehajolt az arcába nézett - Szükségem lett volna Rád. Az hogy végignéztem anya minden egyes erőltetett mosolyát a vacsoráknál. Vagy az élménybeszámolóit, amikben semmi élet nem volt, csak tudtam, hogy meg kell hallgatnom, pedig A TE FELADATOD lett volna. Most jutok eszedbe?? – csönd, hátradőlés, cigaretta – tudod Te milyen volt éjjelenként zokogásra riadni?

- Nem, nem tudom. – bámulta a kávét. Beleivott. Rágyújtott. – Sosem fogom megtudni. Te sem érted, hogy miért kellett elmennem. Szeretlek Titeket. Anyádat is meg Téged is.

- Ne hazudj már a szemembe! Nem vagyok öt éves. Leérettségiztem nélküled, végigcsináltam az első évemet nélküled. Pedig segíthettél volna. Nem értelek el, pedig kerestelek.

- Nem voltam az országban. – mondta csöndesen, mintha elegendő mentség lenne.

- Miért nem hagytál egy elérhetőséget? Mindegy, nem érdekes! Minek vagyunk most itt? Miért ülünk most itt, mint apa és fia? Mit akarsz tőlem? Most? Eltűnsz két évre és most, mint derült égből a villámcsapás, kérni akarsz valamit?

- Most már nem vagyok benne biztos… - lefelé nézett. A zaccot bámulta a kávéscsésze alján. Vannak asszonyok, akik jósolni tudnak a zaccból. Arra gondolt ebből a zaccból biztosan semmi jót nem tudnának jósolni neki. A fia bámult körben a kávézóba, tudomást sem szeretett volna venni az apjáról, erről a furcsa és idegen helyzetből. Miért kell egy fiúnak az apjával egy kávézóban találkoznia? Amikor az lenne a normális, ha együtt ülnének OTTHON, és éppen megbeszélnék a problémának nem nevezhető kérdéseket, hogy miért nem gyorsul a kocsi úgy, ahogy kellene, hogy mikor mehetnének együtt vacsorázni a fiú új barátnőjével. Ehelyett egy eldugott kávézóban úsznak a cigarettafüstben és elbeszélnek egymás mellett. Pedig szeretik egymást. Az apa nézte a fiát. Gyermekkori önmagát. Annyira szerette volna elmondani Neki, hogy most éljen, hogy most élje ki magát, hogy most találja meg önmagát, mert később már nagyon nehéz lesz, később már felelősséggel lesz a felesége a gyermekei iránt és akkor már csak nagy áldozatok árán lehet önmagáért. Nem mondta, neki sem mondta senki. Bár az Ő apja még ma is az anyja mellett van. Nincs végtelen szerelmes boldogság, csak egymás mellett békében élés van.

- Anyád hogy van? – kérdezte. A fiú hallotta a kérdést a pincért figyelte, ahogy a temérdek kávés csészével egyensúlyozott az asztalok között. Mikor felfogta a kérdés értelmét, akkor ránézett az apjára:

- Hogy anya hogy van? Hogy lehet egy anya, amikor egyedül marad a fiával és a végtelen szerelmével gyermeke apja iránt? – próbált minél kevesebb indulattal beszélni – Jól van köszöni szépen. Éldegél. Kitölti a nyakába szakadt időt.

- Nincs valakije? – és a két szó között hatalmas szünetet hagyott hangsúlyként.

- Miért? Hogy könnyebb legyen a lelkiismereted? Hogy megnyugodj? - Az apa feszengett, nem akarta, hogy a fiának igaza legyen, de a válaszra szüksége volt, hogy elővezesse a kérést. - Nem, nincs. – csönd. A fiú már a gyümölcslevét is megitta.

- Kérsz még valamit? – jelezte ezzel, hogy észlelte a kínos semmittevést

- Igen, egy sört. És azt, hogy végre mondd el, miért kell a szerda délutánomat egy kávézóban töltenem az apámmal?? MIÉRT?

Leintette a pincért, mintha nem hallotta volna a kérdéseket. Rendelt két sört. Alkohol menteset, hiszen kocsival voltak mind a ketten. Az apa is, a fia is.

- Elveszem. – mondta az apa és a már megérkezett sört szorongatta a kezében.

- Várható volt. Azt várod, hogy tapsoljak? Terhes? Ne várd, hogy jó féltesó legyek. Megszoktam, hogy egyedül vagyok. Az utóbbi időben volt rá alkalmam.

- Légy a tanúm! – Ezt már határozottan mondta, inkább felszólított, mint kért. A fiú megdöbbent. Elnézett az apjáról. Csörömpölés, az egyik asztalnál levertek egy csészét. Ez enyhítette a fiúban a feszültséget, ő is szeretett volna összetörni valamit. Kettős érzés motoszkált benne. Aszisztáljon az apja új házasságához? Mit mondd az anyjának?

- Tudom, hogy ez hirtelen jött Neked, gondolkodj csak rajta nyugodtan, de nagyon szeretném. Az egyetlen fiam vagy. Kérlek szépen. Úgy kérlek, mint férfi a férfit! A fiú elgyengült. Valóban így van.

- Komolyan gondoltad? Biztos vagy benne? Kímélj meg a részletektől, a nagy szerelemtől meg minden. Megbeszélem anyával. Aztán kapsz választ. - Kiitta a sörét – Majd hívlak vagy hívj. Szevasz! – Eltette a cigarettáját és elindult. Az apja pedig ott maradt egy korty sörrel, a félig elszívott cigarettával és egy reménnyel, hogy a fia, az egyetlen fia majd hozzásegíti az új életéhez a boldogsághoz.

2006. 06. 14-15.

Ketten voltak. Egy teremben. Iskola jellegű, mégis színpadias terem. Székek. Olyan negyven. S a játéktéren egyedül állt a fiú. Egy lámpa az arcába világított. Állt középen, mezítláb, fűzöld nadrágban. A kedvenc fehér lenvászon ingjében. Nehéz lett volna megmondani, hogy azt az inget a fiú, vagy a lány szereti-e jobban. Barna hajú, vékony fiú. Nekifeszül a lámpa fényének. Beletartja az arcát… Fürdik a fényben. A lány oldalt ült. Egyedül a teremben. Egy széken az első sorban. Az egyik lába lelógott a földre. A másikat felhúzta a melléhez. Átkarolta. Nézte a fiút. A múltját látta benne. Kereste rajta az őszinteséget. Egy ember, aki egyedül áll egy fénycsóvában, nem hazudhat… a puszta állásával. Kereste a pupillájában is az őszinteséget, a szemben, amely oly szépen szűkült össze a beleömlő fény hatására. Bűvölte a villanykörtét. A lány mosolygott. Fejét felhúzott térdére hajtotta. Pillanatra becsukta a szemeit, merengett. Ez a test az övé volt, ölelte, csókolta, simogatta. „Olykor gyilkol a simogatás…”