Teljesen behúzódott a sarokba. Elbújt. Nem akarta, hogy meglássák. Duzzogott. Forgatta maga elõtt a poharat az asztalon. Még hogy ö nem meri… Majd megmutatja… Artikulálatlanul morgott. A sapkája mögül nézegetett körbe. Csak néhány asztalnál ülnek. Egy hosszúszoknyás leány alak lép be. Kosárral a karján, mintha egy mesébõl szökött volna erre a világra. Aztán a táskáját bámulta. Kilógott belõle az edzõcipõje. Azt is hogy utálta. Gyûlölt focizni. Sokkal jobban szeretett volna valami különleges sportot ûzni. Sziklát mászni, vagy vitorlázni, vagy lovagolni. De se ló, se tó, se hegy nem volt a közelben, ami ezen sportokra alkalmas lett volna. Az apja szavai „Drága Fiam, a bõrt akárhol rúghatod.” Hát sehol nem akarta. De tudta, már csak ez az egy hónap a tanévbõl és soha többet lábszárvédõ… Különleges akart lenni. Benyúlt a táskájába és kivette a dobozt, amivel bizonyíthatja, hogy nem gyáva. Lerakta az asztalra. Aztán csörögni kezdett a gyufával. Csak csörgette. Már az elviselhetetlenség határáig csörgette. A gyerekeknek megvan az a tulajdonságuk, hogy a felnõttek idegszálait az utolsó elõtti pillanatig feszítsék. Barnabás egészen kicsi gyermekkora óta mestere volt ennek a tulajdonságnak. Ha bárki korrepetálásra szorult volna, készséggel fordulhatott volna hozzá. Ezt a tulajdonságát a kamaszkor közeledtével teljes tökélyre fejlesztette. Miközben ismert ritmust csörgetett a skatulyával, csak szuggerálta a cigarettásdobozt. Szemében a vadnyugati emberek elszánt bosszúja. Csak a mondatok jártak a fejében. „Úgysem mered, úgysem …” Neki senki se mondja meg, hogy mit merjen és mit nem. Különben is, kik ezek a ’mitugrálsz’ focisták? Egy senkik. Semmi közöm nem lesz hozzájuk pár napon belül. Belehúzott az üdítõs pohárba, mintha dupla wishky lenne. A Marlboro reklámra gondolt, hogy a kalapos ember is lovagol, nem focizik. Kezébe vette a szál cigarettát. Megpróbálja meggyújtani. Nem gyullad meg a gyufa. Az elsõ sem, a második sem. Harmadikra meggyullad. A cigaretta elé tartja a lángot, beleszippant. Ügyetlenül. Az elsõ cigaretta élményének ügyetlenségével. Köhögni kezd, ahogy a füst elönti a garatot és csiklandozza a gégefõt. Fulladozott.
- Szia!
Szólalt meg mellette egy finom hang, amelytõl Barnabás úgy megrezzent, hogy kiejtette kezébõl az égõ csikket, ami a földre esett. Közben még mindig köhögött. A hosszúszoknyás rálépett a földre esett füstrúdra és az eltûnt a finom lábak alatt. Barnabás szóhoz sem jutott, részben, mert meg akart fulladni éppen, részben pedig a meglepettségtõl. A szoknyás lány közelebb tolta a fuldoklóhoz az üdítõt. Barna biccentett és ivott a pohárból. Megszûnt a kínzó hörgés. Füstbe ment a terv. A szoknyás leült a szemben lévõ székre, a kosárkát az ölébe engedte. Magához húzta az üdítõs poharat és beleivott. Barnabás most már inkább meglepett, mint csalódott, vagy dühös. Csak nézett a lány szemeibe. Aztán megakadt a szeme egy brosson. Valami kék vagy lila színû virág volt. Barnabás arra tippelt, hogy nefelejts, vagy valami ilyesmi, sohasem figyelt a környezettan és biológia órákon. Nézte a szemeket, meg a hosszú szoknyát, az idegent, AKI miatt füstbe ment a terve. Olyan gondtalanul vidám volt a tekintete és megnyugtató. Aztán Barnabás a kosárra pillant, miért van letakarva vagy kockás ronggyal? Olyan piknikekhez használatos pepita kendõvel? A lány harangozik a lábával és megissza az utolsó kortyokat a pohárból. Ez egyszerre dühíti és bûvöli el Barnabást. Látni a szemein, az arcán az értetlenséget, amin a hosszúszoknyás csak mosolyogni tud, amitõl az arca maga lesz a vigasztalás. Mosolyogva keres a pepita kendõ alatt valamit, aztán elõvesz valamit, amit elrejtett apró tenyerében. A fiú kezébe adta, mintha valami titok lenne. Úgy csúszott tenyérbõl tenyérbe, mint ahogy szállodai alkalmazotthoz oson a borravaló.
- Köszönöm az üdítõt! - Behúzta a sapkát a fiú szemébe – jó a sapid! Aztán odaszaladt a pulthoz a kosárkával.
Barnabás megnézte a rejtegetett ajándékot. Abban a pillanatban egy férfi jelent meg az asztalnál. A tenyér görcsösen összerándult.
- Azt beszéltük meg, hogy a presszó elõtt találkozunk, nem? Fél órája kint várlak!
- Bocccsssss! – és kamaszosan megnyújtja a cs-t a szóban. Az ajándékot a félig kihúzott táskába rejti. Összeszedi a táskáját és elindul az apja után kifelé közben tekintete összetalálkozik a hosszú szoknyás lányéval, aki a pultnál álldogál. Elmosolyodnak. Barnabás a mai nap elõször.
Akinek kettő van ugye... 
Még annyit fűznék hozzá, hogy nekem tetszett és hogy el is felejtettem a fehér zakós férfit, aki akkor a buszmegállóban állt... újra kellett olvasnom. Szóval Nevem Senky írását közlöm ma. Megengedte.