Szkéné - önmagában is meglepő, hogy amikor a kőszínházak nézőhiánnyal és jegyeladással küzdenek, akkor a Szkéné - a BME egyetemi színpada pót-padokat (igen, padokat) hoz be, hogy nehogy a csilláron is lógjanak a nézők. /Itt csendben elmorzsolok egy könnycseppet a szünetelő és hamvaiból éledező ELTE Egyetemi színpadért.../ Nézők minden korosztályból, de az átlag életkor még így is 30.
Szóval ezen a meleg novemberi napon is kedvező a Szkéné-nevetés, mert hiszen teljesen munkaidőbarát az előadások kezdése és ígéretes a szerző/színész kombináció.
Fajok eredete. Generációm azon tagja vagyok, aki nem Kapa-Pepén nőtt fel, engem a Jancsó filmek elkerülnek, de talán már említettem, hogy későn érek (Perti szerint a szó minden értelmében). Még azt sem mondhatnám, hogy a Mucsi-Scherer nekem a Krétakörből van meg ... mert ugye engem a Krétakör akkor is elkerült, mostanra meg már nincs is. Néha el is gondolkodom, hogyan is nevezhetem magam színház közeli embernek
Egyszerűen csak szeretem a humort, a különleges humort, az öniróniát, az áthallásokat, az intertextualitást, a kabarét.
Szeretem ezt a két embert. Tehát mondhatnánk, hogy Mucsi-Scherer önmagában főnyeremény egy előadáshoz, hogy ezért lógnak a csilláron is, pót-padon is.
Azt gondolom, hogy önmagában már kevés lenne, hogy kell melléjük egy Tasnádi, kell egy olyan szerző, aki közérthetően ír, akinek a darabjai színháziak és tudunk Nála a sorok között is olvasni/hallani. Egy alak, aki még nincs ötven, de már ötvennél több színházi darabban működött, mint szerző, fordító vagy dramaturg.
Akinek az előadásain eddig sírva röhögtem. Kell egy ilyen író nekünk. Nekünk, akik szeretünk nevetni is a színházban, azoknak "akik haza akarják vinni a katarzist..."
Szóval ülök gyakorlatilag a színpadon, épp, hogy bele nem lógok a játszó térbe.
Számtalan villanykörte lóg a plafonról, megszólal Ross (Galambos Péter) hangja és Darwint mesél zanzásítva. Gyakorlatilag a lényeget és mindenki érti a Homo-kat és a színészek felébrednek hajléktalan álmukból - Időt hagyva a nézőnek a műfaj átvételére. A stílust és színészeket ismerők már előre röhögnek.
Párhuzamos szálon fut a történet, s bár a párhuzamosok csak a végtelenben, a sztori itt találkozni fog.
A rövidfilmesek folyamatos harcát vívó-élő dinnyés Zoltán (Mucsi), találkozik a balatoni pizzázósból, kis szerencsével producerré emelkedett Istvánnal (Scherer). Kettejük találkozását - a számomra üdítően kellemes csalódást jelentő Thúróczy - Sanyi fűszerezi, aki börtönviselt vállalkozóból lett csirketelepi gondnok. Ernő bátyjával és életútjával, egyszerűségével idézi a kisvárosi emlékeimet.
Némely személyes monológ mögött ismerős életutakat látok, hasonlóan nevetnivaló nyomorokat.
A nézőközönség hőbörögve szörnyülködik és undorát kacagás mögé rejti, amikor egy 240 literes utcai szemetesből ételmaradékok kerülnek gondosan megterített imitált asztalra. Aztán beletörődve elfogadja, hogy a színészek valóban megeszik mindazt, amit zacskókból, dobozokból szednek ki.
Csípősen hatásosak voltak a háztartásbeli asszonyoknak szánt csirke hasonlatok. Tasnádi, Tasnádi értjük ám a célzást! Tarr Béla szakmai és civil megítélését is tükrözi a közönség reakciója neve hallatán, bár nem hiszem, hogy bárki is látta volna a Sátántangót. Én sem.
Szóval itt egy történet, amit megírt Zoltán, a fajok eredetéről, amit csirkésíteni kell (itt eszembe jut a Laososs Projekt - nyilván sokkal súlyosabb tartalommal) - mert ugye a tehenek klasszikus zenei műveltségéről már mindenki hallott, de a broirel csirkék filmnézési szokásaival csak most ismerkedünk.
Istvánt a pénz hajtja, - akit a mozdony füstje megcsapott - amit a közönségtől is kunyerálnak cirkuszi artista számokat és zenei előadásokat mímelve.
István ecseteli hogyan került közel a tűzhöz, közhelyeket puffogtat, de az előadásmódja lenyűgöz és az, hogy karnyújtásnyira ül tőlem.
"Mindig a gazdagabb baszik...meg az erősebb ... meg a fiatalabb ... .... ... de a gazdag, erős, fiatal baszik a legtöbbet!"
Hát persze!
Az előadás ívének csúcspontján, amikor már az Író is feladta önmagát és rájön - kognitív disszonancia-redukció-, hogy a csirke szál eddig is fejében volt, csak nem tudta előhúzni, amikor az élő őstyúk, a Pötyi, aki tulajdonképpen kakas - és lenyűgözően alakítja a jól nevelt elmászkáló tyúkot és alkatából tekintve nem broirel - filmezésre alkalmatlan. Akkor a magyar filmiparból és a kisfilmesek világából jól ismert 2 in 1 megoldással a producer ölti magára a csirke jelmezt. Aztán a hazai színházak eszközeit használva a nézőtér hangulatát üvöltözéssel piszkálják a legmagasabbra és fény derül arra, amit már mindenki tud, hogy pénz nincsen, az nincsen a legjobban.
Erre inni kell egy sört, abból még baj nem született.
Hát hogyne született volna már abból is baj...tudnék én mesélni. De még él bennem a három alak, akik egy-egy mondatukkal másztak a lelkembe, él bennem a zenei betét, a közönség zajai és él bennem a vágy, hogy még több Tasnádi István darabot lássak.
Aztán hazaérve megnézem a Szalontüdőt, mert szerintem Szirmai Marci tényleg 85 ezerből csinálta, s bár nem 18'20". csak 6'52", de van benne hajléktalan és seftes és alumínium büfé is.
"Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy az ember uralkodik az ösztönein."
Mégis akkor vagyok a legboldogabb, ha az ösztöneim szerint élhetek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése