MD - azaz Mepresszió Dániákus

Azt mondják a mániákus depresszió azért jó, mert az írói vénából kihozza  a maximumot. Vagy legalább kihozza az írói vénát. Nem kell mániákusnak lenni, elég ha csak depressziós valaki. Bár szerintem sehogyan sem jó a depresszió. 

Hogy? Hogyan tetszik mondani? Gondoljak valami szépre? Gondoljak valami váratlanul jóra?

Rendben. 

Elmesélek egy történetet. Nem igazán szép, nem igazán jó, az is lehet, hogy nem is az enyém ...  ;) 

Majdnem egy év telt el a szívfacsaróan keserves elhagyásom óta, amikor már papírzsebkendő reklámnak is elmentem volna, akkor kaptam egy fülest, hogy Pasi, akit kinéztem magamnak két évvel ezelőtt, - amikor még Ő boldog, én általam boldognak hitt párkapcsolatban éltünk - facér.
Összeszedtem magam és kiöltöztem. Nem a ruha volt különleges, ami azért kiemelt, ahol kellett és jótékonyan takart máshol. Nem a parfüm volt kihívó, vagy a magas sarok túlzás. 

Kiöltöztettem a lelkem. Csillogott a szemem. Tudtam mit akarok, de az esélytelenek nyugalmával vágtam neki az éjszakának. Születésnapi party, nem messze az enyémtől. 

Minden pillanatot élveztem. A beszélgetést, a táncot. Az összevillanó tekinteteket. Ő tudta, én tudtam. Csak szóba kellett hozni. A türelem rózsát terem...de szar mondás, hogy utálom. Mi az a két év, ahhoz a maximum három órához képest. Arányaiban ... hagyjuk is. Szóval már csak el kellett indulni. Semmi búcsúzkodás, laza lelépés a táncparkettről. Hozzád, vagy hozzám? Hol laksz? Olyan messze? Szó sem lehet róla! Akkor hozzám. Taxi? Hülye vagy? Itt van egy köpésre. Jó lesz a villamos. Nincs jegyem! Majd fedezlek! Felszálltunk. Kamaszos hévvel smárolunk az ülések előtt. Ha utaznék utálnám magam. Gurgulázva nevetünk. Belesimulok a karjaiba. Olyan magas. Jesszuom, milyen magas! Sétálunk az utcán. Kezem a kezében. Megállunk, pörgünk. Csókolózunk. Milyen jó is ez. Semmi más nem érdekel. Nyerni kéne egy smár-maratont Vele, mert érti ám a dolgát. Szép remények az éjszakára nézve. Azt mondtad közel van, de már 15 perce jövünk. Persze, mert folyton megállunk közben, Te lüke! Türelmetlen vagy? Én? Én két éve várok erre, azt hiszem ezt a 15 percet még kibírom. Nevetünk. Megérkeztünk. Magabiztosan nyitom a kaput, indulok fel a lépcsőn, ringatom a csípőm a magassarkúban, valamit csak tanultam a filmekből. Ő mögöttem. Próbál segíteni, hogy gyorsabban haladjak. A fenekemet simogatja. Lányos zavaromban megbotlok. Hű, de ciki. Sebaj. Megint nevetünk. Bocsánatot kér. Én hallgatok, most mondjam, hogy jól esett? Felérünk. Leültetem a konyhában. Egy perc és jövök. Előkészületek. Romeltakarítás. Romantikus megvilágítás. Izgulok. Pár napja költöztem. Szabadkozom. Ahogy a pultnál táncoltál, tekerted a csípődet...Te tudhatsz valamit. Vetkőztetni kezd, veszettül élvezem.     

Úgy ér hozzám, ahogy elképzeltem. Aztán a feledés homályába vész, csak az emlék marad, hogy minden pont jó volt. Pont, ahogyan elképzeltem, pont amilyennek szerettem volna. Talán még jobb. 

Elszenderülünk. Hajnalban ébredünk. Elindulna. Nem tartóztatom. Cinikus mosoly, tétova taxirendelés az ajtóban. Mi is a pontos cím? Zavartan mondom, tényleg pár napja költöztem. Nincs majd hívlak, nincs biztatás, csak: Köszönöm az estét, jó reggelt! Bezárom utána az ajtót. Majdnem pizzává változott. De jó lett volna. Megéheztem - gondolom és visszabújok a takaró alá. 

Nincsenek már ilyen történetek. 

A két éves vágyakozások szilánkokra törtek.

Nincsenek már ilyen éjszakák. Hiába bújnak a lábaim magassarkú cipőbe, 

hiába rúzsozom ki a szám. 

A szemem nem csillog. 

Nem várom senkiért a percet, a táncot. 

Elmúlt a varázs. 

Csak a Dániákus Mepresszió maradt. 

Égbemenő kacagások, pokolravált sírással vegyítve...