2014. június 24., kedd

Mi kellhet még?

Olyan nagy divat lett manapság, hogy a fából készült raklapokat újrahasznosítják, csinálnak belőle fogast, meg franciaágyat, vagy kerti padot. Na, pont egy ilyen kerti padon ültünk, persze ez a történet szempontjából teljesen lényegtelen, szóval egy ilyen fehérre mázolt padon ültünk. Egyébként az nagyon érdekelne, hogy mire használnak ennyi raklapot, amit aztán újra lehet hasznosítani, igen, az élet nagy kérdései foglalkoztatnak manapság. Szóval, egy ilyen padon ültünk és én újra rágyújtottam, nem is tudom milyen hosszú idő után, megkívántam, van ilyen. Talán azért, mert nyár illata lett a levegőnek. Előtte nem. Pedig ott ültünk már egy jó ideje. Könnyed hétköznap esti csevegés, régi ismerős, még talán havernak sem mondanám, mindig szimpatikus volt, még féltem is tőle, az nálam már komoly tisztelet jele. Lehet, hogy a sörtől lett igazi nyár, vagy a fröccstől, vagy hogy a helynek a víz csobogásától olyan strand szaga volt, biztosan a klór miatt, de ez csak hozzáadott a hangulathoz. Természetesen ez sem lényeges. Beszélgettünk, éjfél körül, nem akartunk elindulni.
Főleg arról szólt a dolog hogy hogy megy a munka, szakmai vonalról beszélgettünk, mintha én értenék hozzá. Már az ő szakmájához. Nem annyira, kibicnek semmi  se drága, de figyeltem. Esküszöm még érdekelt is, véleményem is volt, egyébiránt kiválóan tudom játszani, hogy valamire figyelek, közben a gondolataim már régen egy adag koszos ruhán, vagy egy teljesen érdektelen sorozaton járnak. Bár azt hiszem romlott ebbéli képességem, szerintem mostanában egyre könnyebben észre lehet venni, hogy igazából nem is figyelek, vagy talán már én is észre veszem magamon, hogy nem annyira akarom leplezni végtelen unalmam és érdektelenségem. A következő lépés az lesz, hogy egyszerűen megkérem a beszélőt, hogy térjen a lényegre. Ez bizonyára azért van, mert én is unalmas mesélő vagyok és idegesítenek a hozzám hasonlóak. Ezt miből gondolom? Már megint elkalandoztam, de akkor összefoglalom, ülünk egy kényelmetlen - igen, azt hiszem ezért volt lényeges - raklap bútoron és cigarettázunk, én fröccsöt iszom, ő sört. Nagyon komolyan beszél, a munkájáról, a lehetőségekről, a nehézségekről, de főleg a pozitív oldaláról, nagy neveket említ és jó célokat, engem meg elkezd érdekelni ez az egész, hogy hová lehetne innen még feljebb - azt hiszem a szakmám bemászott a magánéletembe és sportszeletes csávót játszik, vagy terézanyát, ez helyzettől függ - számomra teljesen egyszerű kérdést tettem fel, hajtott a kíváncsiság. - Hiányzik valami még? Van olyan, amire vágysz még? - gondoltam szakmai értelemben, de persze igaz is, mindig fogalmazz nagyon nagyon NAGYON pontosan. Tedd fel úgy a kérdésedet, hogy azt a választ kapd, amire kíváncsi vagy, mert ebben az esetben... - Igen, szerelemre. A szerelem hiányzik.

Nem tudom hogyan írhatnám le szemléletesen az érzést, ami elfogott. Mondjuk, ha egy filmben ülünk, akkor beszélgetésünk alatt a kamera távolodik a témától, a padtól ahol ülünk és az egész teret mutatja lassan, a beszélgetés halkul, éppen alkalmas lenne a helyzet a jelenet váltására, és akkor elhangzik ez a válasz, az utolsó szóra kamera nagyon gyors mozgással közelít- erre biztosan tudna nyolc szakkifejezést, de én béna vagyok - és nagy totálban mutatja az arcom és a táguló pupilláim. Ki ez az ember? Ki ez az ember, aki itt ül velem szemben és én mit hittem eddig róla? Dobhatom a kukába az emberismeretem. Beleszívtam a cigarettába, belekortyoltam a fröccsbe, persze, klasszikus menekülési útvonalak, miért is ne csinálhatnék úgy, mintha meg se hallottam volna, vagy miért vagyok zavarban ettől a választól? Nehogy reagálnom kelljen, csak nehogy be kelljen vallanom nekem is, hogy én is,  nekem is, hogy tudom mire gondolsz, hogy pontosan értem. De elfogyott a fröccs és nem volt már biztonsági cigaretta, ott maradtam, meztelenül, védtelenül és a nagy csöndben be kellett vallanom. 
- Én is. Nekem is. 
Aztán indult a magyarázkodás...










Nincsenek megjegyzések:

Múlt