Azt hihetné, hogy nincs meg már az a szénből faragott elefánt, amit egyszer a kezembe nyomott, hogy táncunkra, vagy meghatározhatatlan viszonyunkra emlékeztessen.
De.
Megvan, vitrinben él egy polcon.
S néha, mikor kinyitom az üvegajtót, friss, őszi szellőként simogatnak az emlékek,
amik addig a szekrényből figyelték hazatérő álmaimat.
Ma este az elefánt kacsintott rám, pedig nem csinált semmi különöset.
Már évek óta ott hever, némán, minden más tárgy között.
Kényelmesen berendezkedett a porcelán bögrék, filmszalagos tükrök,
dobverők, dedikált cigarettás és gyufás dobozok, keretes képek és egy pengető között.
A múlt mauzóleuma.
Egy ilyen pillanatra vágynék most.
Egy szőke, melegszívű, őszinte, halk mosolyra.
Arra a megértésre és egy saját kezűleg faragott szén elefántra, aki vigyázza - nem csak - hazatérő álmaim.
Egy ilyen véget nem érő, hosszú érzésre vágynék most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése