AbszolútÉrték-e

Csendben ül velem szemben. Én kértem, hogy jöjjön. Jöjjön és szabadítson meg a kínjaimtól. Nekem ezt nem szabadna. Nem csak érezni, de gondolni sem. 

A várakozás véghetetlen netovábbját idézi a szemüveg és az értelmiségi folyóirat a sokat látott kocsma asztalán. Ügyetlen pincérlány borítja a pillanatra a kávét, arra pillanatra, amikor még csak várom, hogy belépjen az ajtón és abban reménykedem, hogy... nem tudom miben. Hogy nem lesz gyűrű a kezemen, hogy hirtelen csak egy rossz álom volt a házasságom és hogy meg sem történt éveket tudhatok a hátam mögött és megváltozik a vezetéknevem, amint megérkezik. Abban reménykedem, hogy Emmett Professzor kint ül a ház előtt és a De Lorean csak arra vár, hogy újra írhassam a múltat és a jövőt egyetlen aprócska szóval. 

De ő csak ül, néz rám. Csendes levegővételek. Kényelmetlen egy helyzet, miért is hívtam ide? A véghetetlen lelkiismeret-furdalás és az ünnep üldözött a találkozásba, még napnyugta előtt látni akartam, bár nem Tőle kellett volna bocsánatot kérnem és egy felsőbb hatalomhoz könyörögni engesztelésért, de az is meglesz. 

Az indulást újabb hazugságok övezték: A Hova mész? Nem fogsz megázni? Elvigyelek? kérdések finom kikerülésével és apró - később megbánandó - füllentésekkel szabadultam a délutáni gyónásra. Gyalog érkeztem, hogy az úton elpróbáljam ezerszer, mit is akarok mondani. Semmi nem jutott az eszembe, semmi. Aztán előre be nem tervezett verziót választottam.

Bevallottam. Hogy Rá gondolok és azt kívánom bárcsak soha ne találkoztunk volna, mert akkor abban reménykednék, hogy elviselhetetlen természete van és nem üvöltözne a bőröm az érintéséért és nem akarnám hallani a hangját minden órában és nem vágynék azok után a szemek után, amelyekben aznap délután is elvesztem. Főleg nem akarnék soha eszmét cserélni vele, mert több, mint valószinűsíthető, hogy az intellektusába szerettem menthetetlenül és végérvényesen bele. 

Széttárta a karját. Mit lehet most tenni? Semmit. Elengedést lehet tenni. 

Ülni az összefüstölt kocsmában és belekapaszkodni a kávé kevergetésébe és válaszolni a zavarba ejtő kérdésekre, mert bár engesztelésért és bocsánatáért és magam enyhítésért jövék, de a viszontlátás keserűségét is magamba szívom. 

Magyarázhatatlan kémiai fonál. Nem velem lép reakcióba, nem is léphet, hiszen más gyűrűje ékesíti a kezem.  Milyen forró tud lenni a nemesfém a csaló simogatástól.

- Hogy? Csillog a szemem? Persze, ahogy egy szerelmes nőé csilloghat. Hogy? Nem sírok, dehogy sírok. Előtted?! Józanul semmi esetre sem. Hogy erős nem voltam... az biztos. Többek között az is biztos, de egy percet se bánok, sőt ... visszavágót követelnék...ha! De persze hogy nem...

El fog múlni! Minden csoda három napig tart. Ez speciel sokkal többször három nap, csak akarni kell. Téged is. Illetve Téged nem szabadna akarnom. Szóval dehogy sírok. Csak ne néznél így rám. Hogy? Hogy? Hát így, ezekkel a szemeiddel. Zavarban vagyok, hogyne volnék, hisz én írok levelet magának...és nem Hajnóczy könyvei miatt, dehogy is...Elhagyni? Nem. Semmi esetre sem... Folytatni öngyilkosság...

Egyetlen szenvedélyes éjszaka miatt, a borba burkolt vitakultúránk miatt, amiatt, mert oly apró volt a rés és pont jó volt a megvilágítás, de többször nem lehet.

Elmúlik ígérem. Nem Neked ígérem, magamnak. Te nagyszerűen meg leszel nélkülem.

Én pusztulok csak bele az arany bilincs okozta lelkiismeret-furdalásba, hiába az ünnep.Nem is kellene gyakorolnom ezt a hitet, mégis milyen szép missziója az új évnek a megbocsájtás. Még ha nem is csinálom jól. Engesztelés kellene, önmagamnak, hogy nem voltam jó időben jó helyen és elszalasztottalak, elszalasztottál magadnak.

Elküldtelek. Te elsétáltál, a viszont látás reményét is eloszlattam (magamban), fizettem. Meg majd fogok is mindezért.

Kisétáltam a füstös kocsmából az üldözöttség és lebukás veszélyét fürkészve, óvatosan,
de nem a De Lorean várt rám a nyári hűs esőben, csak a sárga villamos...