Planetárium

Felfelé néztem az égre, és vártam a megváltást, mert onnan fenről bizonyosan mindig csak jó jöhet. Hullócsillagok cikáztak át az égen, az univerzumban elszabadultak az égitestek és kergették egymást önfeledten, valami gyermeteg játékot játszhattak egymással és velem. Aki a földről, az eget kémleltem. Hogy hangosan beszéltem, azt nem is tagadom, egy percig sem. Nem imát mondtam, ugyan...sem fohászt. Csak mormoltam magamban, hogy ha majd kimondom, akkor kint van és megspórolok néhány pszichológiai terápiát, mert éljünk csak egyszerűen és szerényen és hogyan akarnék én más segítségére egy percig is rászorulni. Szóval fogócskáztak az égen a hullócsillagok és én nem akartam kívánni semmit. Álltál mellettem, mindenre készen és lopva figyelted mozdulataimat. Tudtam, hogy át kellene engedni magamat a friss, tiszta égboltnak, de nem ment. Nem engedtem. Nem engedtem a csábításnak, hogy számtalan kívánságomnak fogjak egy-egy üstököst és levegyék vállamról a terhet. Magadhoz húztál, hogy legyen némi testi kontaktus és a jól eső érzés helyett a borzongás áradt szét a testemen. NEM. Ez nem az az érzés. A csókod sem volt az az érzés. Hiába fogtad a kezem, mintha levegőt markoltam volna. Nem indult meleg vér a szívem tájékára és a csillagok is kihúnytak. Nem is értettem, hogy a hatalmas város éjjeli fényeitől hogyan láthattam eddig a Tejutat, vagy Cassiopeia összetéveszthetetlen alakzatát, amit mindig is csodáltam. Hiába mondtad, hogy fényesebben ragyogok, hogy soha szebbet, soha jobbat nem... Nem hittem neked. Pedig te akartad, én pedig csak azt hittem, hogy akarom, de nem. Nem akarom ezt játszani, nem akrok planetáriumot, hatalmas mezőt akarok városi fények nélküli tiszta eget... se Kis, se Nagy Göncölt... egyetlen csillagot csak. Csupán egyetlen egyet!