Klisé - közhely -röhej

"Mint embert szeretlek, igen, nagyon szeretlek, de ez sohasem volt kérdés. Tudod olyan könnyű megszeretni valakit. Aztán már csak egy pillanat műve meg is szokni és el sem akarod többé engedni, nyugalommal tölt el, hogy karnyújtásnyira van. Megszökni sem hagyod, látótávolságon belül marad. A kedvességed olyan természetes, mint a folyó víz a csapból. A segítőkészséged magától érthetődő, mint a nappali világosság. A pimaszságod, a gáncsvetésed elviselhetetlen szél a hideg télben. A rigolyáid, a babonák, a mániák ... a nyár izzadtságszagát idézik. Mint embert szeretlek és bele őrülök, hogy nem tudom letörölni a könnycseppeket az arcodról. ... Lehet, hogy nem is kellene, valami megmagyarázhatatlan varázslatos csillogást ad neki, mint magas hegyoromnak a hósapka. Emlékszem még őszinte nevetésekre, csillogó szempárra, amikor keserű csak a kávé volt, savanyú csak az ecetes uborka. Távolt állt tőled a céltalanság. Koptattad a szavakat és nem burkolóztál titkos némaságba. Az anekdótáidat olyan öröm volt hallgatni, még akkor is, ha tudtam jótékony satírozások homályosítják, élesítik itt-ott. Az utóbbi időben nincsen könnyű életed. A varázslók nehezen bánnak az energiáikkal, olykor sokat adnak, időnként többet vesznek el. Ha lebontanád magad körül az illúziók falát, talán segíthetnének rajtad. Rossz emberek vesznek körül, vagy nem jól választasz a jinedhez jangot? Összeszorul a szívem. A segítséget úgy várod, hogy nem is kéred. Nem lehet rózsaszín szemüvegen keresztül nézni az életet. Sokkal több színből áll, a szónak minden értelmében. A kapcsolatok összekötnek és távol tartanak. Pillanatnyi, sóhajnyi igazságaid vannak. Markáns, hirtelen döntéseid. Az életed nem ilyen kontrasztos, meg kell tanulnod összemosnod a fényeket és levetkőzni az irigység bundáját, a féltékenység pulóverét, a makacsság nadrágját. Az alsóneművel együtt levetni a szűklátókört és a zoknikkal a pesszimizmust, naivitást egyenként. De facto pucéran lenni AZ, aki. Hagyni, hogy lássanak és te is így láss. Mert tudod, hogy a tehetség és kiválasztottság prizmáját hordod a homlokodon. Ne törd és ne töresd össze, de a Világért se takargasd, hisz hogy emelhetnélek fel a sárból, ha nem oldod el az indát? Hogyan gondolhatod, hogy valóban látnak, ha a tükör előtt is takargatod magad? Mint ember szeretlek téged és simogat az őszinteséged, oázis a sivatagban. A lelked mélyére nem engedsz látnom, de amit kaptam tőled, az a halálom órájáig kötni fog. Most elengedem a kezed és felemelem a fejem. Ne veszíts magadból semmi angyalit-ördögit, mert kiegészítenek. Ne kívándd, csak engedd, hogy szeressenek!"