A fáradtságtól nem is tudnám megmondani, hogy mely végtagom fájt jobban. Sportos csaj lettem, a frissen felavatott kosárlabdámat cipeltem magam után. Végig sétáltunk Budán, miután enyhén megaláztak, mert szánalmas próbálkozásokkal labdát próbáltam szerezni. Sebaj, meg kell tanulnom, hogy nem megy minden hirtelen. "Tanulni kell a téli fákat..." Csak szépen lassan...Várok egy trolit, a zsinagóga minden csillagát ismerem már, annyit vártam itt. Belemerülök a vélt vagy valós fizikai fájdalmaimba és az előttem álló mérhetetlen tananyagba. Egy csinos szőke nő és egy helyes pasi ül le velem szembe. Indulatosak, vitázhatnak valamin. Rajtuk felejtem a szemem. Olyan kínos, merre nézzek, ha előttem ülnek? Szavak nélkül vitáznak. Jelbeszéddel. Figyelem, hogy megértek-e valamit. Az indulatokat, a hülyéket, a figyeljt már le is vettem. A nőt valaki megbáthatta, a férfi meg egyet értett a nővel. Egy harmadik személyről folyt a társalgás. Szerintem. A férfi észre vette, hogy bámulom. Elkaptam a szemem. Szavak nélkül, aha vagy persze nélkül... Az egyetlen zaj köztük az ásványvizes üveg reccsenése, amikor megbökdösték. A kezek csak úgy peregnek, mozognak a szájak, a szemek. A finom mozdulatok mind-mind mást jelentenek. Csak a gyorsaságból gondolom, hogy a beszélgetés nagyon heves. Leszáll a nő, búcsúzik, még az üvegen keresztül is megy a diskurzus, nyilván nem a felhívlak szöveg, de valami nagyon hasonló. Leszállok én is. Azon gondolkozom, hogy rólam mindenki azt mondja nagyon sokat beszélek, és mi lenne, ha nem lenne, ha nem tudnék... Megrázkódom, mert ha valami rosszra gondolok mindig megrázkódom. Szavak nélkül... nem... Nincs igazam... csak hangok nélkül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése